WWOOF-os kalandjaim 1. - Purbach am Neusiedler See

Mert hogy ilyen dolgok is történnek velem. És ha már történnek, akkor mesélek is. A rendhagyó módon, teljesen szálloda- és hostelmentesen történő külföldre utazgatást mindig is nagyon szerettem, a CouchSurfinget aktívabb-passzívabb periódusokkal idestova hat éve űzöm, úgyhogy már jó ideje szemeztem ezzel a WWOOF (Worldwide Opportunities on Organic Farms) nevű mozgalommal. Erről azt kell tudni, hogy a CouchSurfinghez hasonlóan totál idegenek adnak szállást, illetve szállnak meg valakinél; viszont itt a megállapodás abból áll, hogy a vendég néhány órát (az én esetemben most ötöt) önkéntesként dolgozik a vendéglátó kertjében/gazdaságában, a vendéglátó pedig cserébe szállást és teljes ellátást ad, és mivel a munkaidő rövid, marad idő a környék felfedezésére is. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvet is gyakorolja közben az ember, és nyelvtanárként az ilyen, szakszóval immersion learningnek (azaz "teljesen belemerülős" tanulásnak) nevezett helyzeteket tartom a legértékesebbnek. Őszintén, legszívesebben visszaadnám a diplomámat, és mindenkit elküldenék egy évre ilyet csinálni. Ennél jobbat én nem tudok adni, és szerintem a méregdrága bentlakásos tanfolyamok sem. Komolyan. :) Még olyan gyönyörű szavakat is meg lehet tanulni, mint Scheibtruhe meg Zwetschge, és álmodból felkeltve is menni fog két nap után az összes, könyvből zavaros helyhatározó, mint pl. hinüber, heraus, dort oben, drüben, runter, meg a többiek. (Nyelvtanár off.) Még egy kis adalék, hogy a WWOOF-ot 1971-ben alapította egy londoni titkárnő, amikor internetnek még híre sem volt, azzal a szándékkal, hogy közelebb hozza egymáshoz a várost és a falut, ismertebbé tegye a biogazdálkodást, illetve hogy a városi életből kiábránduló betonlakók számára mutasson egy lehetőséget.

Két okból vágtam bele ebbe a történetbe: az egyik a már említett nyelvtanulás, a másik pedig az, hogy ellessek gazdálkodási, munkaszervezési fogásokat olyasvalakitől, aki már előttem jár a témában, mert korábban kezdte, vagy/és intenzívebben foglalkozik vele. Ezért választottam egy faluszéli, 1400 m2-es telken levő gyümölcsös-zöldséges kiskertet, felturbózva hat tyúkkal és egy Don Giovanni névre hallgató kakassal. És még egy titkos ok is van, amit a végére hagytam: a világnak a Sopron-Eisenstadt-Neusiedl am See háromszögben elterülő foltjánál gyönyörűbbet keveset ismerek :) Nincs még egy ilyen hely a világon, ahol ha az egyik irányba indulok, alpesi sűrű sötét fenyves-bükkös-tölgyes hegyvölgyek várnak; ha a másik irányba, akkor napsütötte sziklagyep és nem hétköznapi madaraktól hemzsegő nádas; ha pedig a harmadik irányba, akkor sok száz éves, hihetetlen gazdag múltat felmutató városok. Egy szó mint száz, zseniális ez a környék.

Általában reggel nyolctól délután egyig dolgoztam, és akkor lett vége, amikor a "Gazdasszony" kiszólt, hogy ebéd. :) Először könnyű munkákat végeztem, pl. meg kellett metszenem és fel kellett kötöznöm egy bokrot, illetve egy télire becsomagolt fügefát kellett kiszabadítanom. A gazdasszony elégedett volt, így utána egyre nehezedett a műsor: másnap egy szomszéddal elhoztunk három magaságyás-keretet (olyan méternyi magas dobozt), és behurcibáltuk a kertbe. Aztán talicskával jártam a nem messze levő patakpartra. Az első nagyon hasznos pont ez volt, ugyanis hiába olvastam már több könyvből is a magaságyásról, nem igazán jött át, hogy egyáltalán miért is érdemes ilyet építeni, meg hogy hogyan is kell. A recept tehát: végy jó nagy faágakat, fatörzseket, és töltsd meg velük félig a dobozokat. Ha netán korhadnak is, annál jobb nincs! (Jó sokféle lebontó szervezetet viszünk be a kertbe, hogy legyen talajélet.) Ettől a gombaillatú erdei talajtól majdnem elsírtam magam, olyan gyönyörű volt. (Rákosligeten muszáj lesz legalább a komposztkeretben imitálni ezt.) A faágak közé tegyünk köveket, és a többi rést tömködjük be szalmával, illetve a szalma mehet még erre az egészre egy-két ujjnyi vékony rétegben. A szalmára jöhet a szokásos kerti föld, a legtetejére pedig jó érett komposztot tegyünk. Kész is. Jó étvágyat - mármint majd ahhoz, ami benne megterem :)

Ebben a kertben az volt a helyzet (és gyanítom, Burgenland többi részében sincs nagyon másképpen), hogy a rendes kerti föld borzalmasan köves, még ásni sem lehet rendesen, ezért kellett a patakvölgyből hozni a földet. Ez úgy zajlott, hogy fogtam a talicskát és a vödröt, és amikor kiértem a helyszínre, vödörrel és ásóval leereszkedtem pár méterrel lejjebb, aztán a tele vödör földdel próbáltam visszamászni az iszamós völgyoldalban a talicskához (ismételve sokszor), majd a tele talicska földet visszatolni a házba, majd átlapátolni a magaságyba... Terjedt egy időben a fészbukon egy néni képe, aki szerint a kapálás minden testi-lelki problémára megoldást jelent - nos, én ezt a talicskázós műsort is felvenném a listára.

Volt aztán még két évig pihentetett krumpliföld felásása – németül Erdapfelnek, azaz földialmának is hívják, szerintem rettentő jópofa. Munka közben inkább neveztem volna kőbányának az ágyást, de remélhetőleg tisztes kis veteményes lett belőle. :) Kitányéroztam a gyümölcsfákat, pihenésképpen pedig használtam igazi zsurlófőzetet, és permeteztem vele sárgabarackot és rózsát.

Így ömlesztve ez minden, amit négy nap alatt sikerült itt működnöm. Gazdasszony mondta is, hogy ezekre a magaságyakra úgy fog emlékezni, hogy azok, amiket én csináltam neki. Az utolsó esti közös vacsora közben megkérdezte tőlem, hogy miket tanultam az ittlétem alatt - így hát összeszedem most nektek is:

·        Ez a kert 1400 négyzetméteres, és mégis többféle terméket szokott piacra vinni. Négy-ötéves gyümölcsfákról szüretel szerintem kb. 30-40 kg cseresznyét, sárgabarackot és őszibarackot. Néhány magaságyásban van klasszikus veteményeszöldség (paradicsom, saláta, stb.), illetve kisszobányi területek krumplinak, töknek. Itt-ott egy nagyobb bokor zsálya, rozmaring, levendula. Meg a tyúkok, akik napi összesen 5 tojást adnak. Mindebből lesz piacra vihető házilekvár, illetve vadon gyűjtött növényekből (mint a medvehagyma) szokott fűszersót készíteni. (Itt mondjuk kilóg a lóláb, mert a sót Franciaországból kell hozzá importálni.) Szóval a tanulság az, és ezt Gazdasszony is megerősítette, hogy az én kis rákosligeti, épületeket leszámítva nettó 500 négyzetméteremről bőségesen megtermelhető, ami kell, és esetleg még kis mennyiségű piacra vinni való is. Csupán ügyes tervezés kérdése.

·         Megtanultam lassan dolgozni. Mivel otthon a kertbe mindig a reggeli és az esti tanítás között szaladok ki, és a buszos zötyögés három órát elvisz oda-vissza, sőt ilyenkor ebédre is csak valami hideget eszem, a maradék kevés időben úgy dolgozom, mint aki megőrült, rohanok keresztbe-kasul a kertben, hogy befejezzem, amit kell, mert ha nem sikerül, megint várhatok egy hetet, mire újra kijutok. Itt viszont volt idő mindenre, illetve mivel kétszer akkora volt a kert, kétszer is meggondoltam, hogy mikor merre veszem az irányt. Miközben dolgoztam, az agyam önkéntelenül is elkezdte tervezni a munkát, meg a következő fázist, és már előre tudtam, melyik kertrészbe megyek majd át, és közben mi fog útba esni. Magam is meglepődtem ezen.

·         A lelassulásnak volt még egy oka, nevezetesen az, hogy megismertem a Hühnermeditation fogalmát. :) Magyarul "tyúkos meditáció". Gazdasszony így nevezte az összes kerti tevékenységet, mivel nem volt olyan munka, ami közben ne termett volna ott mind a hét jószág. Ja, meg két döbbenetesen béketűrő és jófej kutya. És hát valóban meditatív úgy kapálni, meg lapátolni, hogy közben fél szemmel mindig azt kell nézni, hogy nem csapom-e fejbe hirtelen valamelyiküket. Amikor például a gaztól igyekeztem megszabadítani a gyümölcsfák tányérját, már az első kapavágásnál nagy pákpákolással rohantak oda a tyúkok, és arra nem gondoltak, hogy talán növekszik az életben maradásuk esélye, ha kivárják, amíg odébbállok a következőhöz. Úgyhogy maradt az, hogy két kapavágás itt, aztán átrohantam egy másik fához kapálni, mire persze az elsőt otthagyva azonnal jöttek tovább oda, ahol én vagyok... De hát Hühnermeditation: akkor a nyolcadik talicska földet is mosolyogva fogod lapátolni, mintha herendi porcelán lenne a lapát végén, ha ők ott vannak a közelben. De tényleg, döbbenetesen jó fejek. :)

Én és a csapat. Ásunk. :)

·         Igen, a tyúkok bárhová bemehetnek a kertben. Gazdasszony ismert olyan szomszédot, akinek még a házába is, annak minden színes-szagos következményével együtt. Na, ez azért már neki is sok volt, pedig itt tényleg minden az állatokért van. Amikor a magaságyásba is felrepültek, és széttúrták a frissen ültetett salátapalántákat, akkor elszakadt a cérna, és többórás mélylelki gyűrődés következett, hogy akkor ő most az év hidegebbik felére bezárná a hét jószágot az ő 40 négyzetméteres ólukba-kifutójukba (ami még így is egy hotel!). A végeredmény az lett, hogy ez kegyetlenség lenne, mert már megszokták a szabadságot, úgyhogy inkább a zöldségládás részt fogja lekeríteni. DE: most jön a jó oldaluk...

·         ...ugyanis láttam csirketraktort működés közben! Ugyan ez nem traktor volt, mert nem is kellett őket terelgetni - tudták, mi a jó nekik: miközben ástam fel a krumpliágyást, gondoltam, a manóba, ezt még végig is kell gereblyézni. Mire berobbantak a tyúkok, és elképesztő mennyiségű giliszta felzabálásáért cserébe elegánsan megoldották a témát.

·         Leszakadva a csirke-témáról, azt is látom, hogy van értelme magaságyásokat építeni. Nekem a burgenlandi talajhoz képest óriási mázlim van: jó vastag, 60 centis réti talaj, ami eredetileg homokos, de három évnyi kitartó permakultúra után már annyi giliszta van benne, hogy alig merek ásni. Idén is csak ásóvillával nyúltam hozzá. Ugyanakkor el kellene jutni arra a szintre a talajélettel, mint amit az erdei talajban láttam. Ezt most úgy tudom elképzelni, hogy komposztkeretekben komposztálok, és ha megtelik egy, akkor egy újabb keretet feltöltök a fentebb ismertetett módon. A siker kulcsa az, hogy mindenféle korhadó anyaggal be kell oltani a komposztot - minél többféle, annál jobb, a lebontó szervezetekből is kell a diverzitás! És így olyan mértékben koncentrálódik a humusz egy magaságyban, hogy ez képes a soros vetés hozamának a többszörösét is hozni. Jó esetben pedig a soros vetés talaja is - felszíni komposztálás (vastag mulcsozás) révén - olyanná válik, mint az erdőtalaj. Onnantól pedig már nincs mit hozzátenni a meséhez, egyszerűen csak vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére.

Azért jöjjön a feketeleves is, mert volt, amivel nem értettem egyet:

·         Túl nagy szerep jutott a kutyáknak és a macskáknak. (Megint csak ízlések és pofonok.) A kutyáknak egyébként minden elismerésem, mert náluk béketűrőbb és nyugisabb ebeket világéletemben nem láttam. A macskák viszont odakint szaladgáltak, és jobb esetben egeret, rosszabb esetben madarat hoztak a küszöb elé. Sajnos a vadon élő madarak iránti tudatosság hiányzott, pedig ők is komoly munkát végeznek azért, hogy a gyümölcs gyümölcs legyen, és ne egy hernyólakás. Nekem az a véleményem, hogy kutyát a kerítésen belül kellene tartani és rendesen sétáltatni (ez a része rendben is volt), macskát pedig a lakáson belül, ha már mindenképp kell. Sajnos sok olyan dolog van, amivel az ember saját hobbiból terheli meg a saját természeti környezetét, és mivel pl. a macska nem őshonos, nem a mi élővilágunkba való állat, ilyen szempontból a kinti félszabad macskatartás ugyanúgy terhelést jelent, mintha ipari permetszerekkel nyomulnánk.

Azt hiszem, ez minden negatívum. Sokkal inkább a pozitív oldalát szeretném hangsúlyozni mindennek: a kutyatartás például úgy általában véve mintaszerű Ausztriában. Látszik, hogy minden kutyára tényleg szüksége van a gazdájának, foglalkozik vele, barátként tartja számon. Séta közben tízből kilenc kutya pórázon volt a természetvédelmi területen is, meg a nyilvános sétaúton is. (Nagyon nehezen viselem, amikor Magyarországon alig-alig van rajtuk póráz, és szájkosár, és amikor a derekamig érő kutya vicsorogva odajön, a gazdája odamondja, hogy nem bánt, nem bánt. Ha a nyilvános helyen dohányzást végre betiltották, erre is ki lehetne szabni nagyon durva bírságokat. Arról nem is beszélve, hogy több turistaút is járhatatlan azért, mert rossz a kerítés, és a kijáró kutya azt hiszi, az út is az ő területe.)

Még egy pozitívum: nagyon korrekt vendéglátót sikerült kifognom, első osztályú elbánásban részesültem. Olyan szobában laktam, mint a legjobb fizetős apartmanok otthon. Gazdasszony megjegyezte, hogy ez még osztrák viszonylatban is kivételes, amit ő biztosít, és mondta, hogy ő a legjobbat adja magából, és tőlem is ezt várja el. Ez egy fair megállapodás volt, sikerült is tartanom, úgyhogy azt hiszem, a legjobbat hoztuk ki az együttműködésünkből.

Összegezve: a négy napi ittlétem egyértelműen megérte. Minden cél, amiért elterveztem, hogy idejövök, megvalósult. A bónusz pedig az a sok természeti csoda volt, amit a szabadidőmben láthattam: az erdő, a nádas, a bölömbikák bummogása, az unkák esti éneke, a barna rétihéja nászrepülése... Azok az órák, amikor csak vagyok a természetben. És ennyi. Négy nap alatt, a természetjárásnak és a munka okozta testi fáradtságnak hála, igencsak leegyszerűsödött az élet, és kisimultak az idegeim. Most talán megint bírni fogom Budapestet pár hétig.

Remélhetőleg nyáron megyek a következő helyre, ahonnan majd újra jelentkezem! Induljatok útnak ti is, remek emberi tapasztalat, stresszoldó, nyelvgyakorló, és nem utolsósorban ingyen nyaralás :)

Lantos Tamás előadása a természetszerű gyümölcsészetről

II. Nyílt Tér Ökotábor - Hosszúhetény, 2015. június 19.

A gyümölcstermesztésnek sokféle módja van: a skála végpontjai egyfelől az iparszerű gyümölcstermesztés (pl. Izraelben konkrétan aratják az almát), másfelől a természetes állapotok meghagyása, az erdőkert. A skálán valahol az iparszerű oldal felénél helyezkedik el az, amit ökológiai gazdálkodásnak nevezünk, ami Tamás szerint egy instabil állapot. Ha jogszabállyal vagy anyagilag támogatják, akkor meg tud maradni ezen a ponton a gazdálkodás, de alapvetően nyomás van a gazdálkodón, hogy vagy az egyik, vagy a másik irányba elmozduljon.

Pl. jön a Taphrina, mit csinálok? Az ökológiai gazdálkodásban rezes-kénes kezelést alkalmazhatok, viszont ez minden gombát elpusztít, ami által csökken a diverzitás - ez tehát az iparszerűség felé lök minket, és a kártevők száma nőni fog. Ha viszont nem avatkozunk be a Taphrina ellenében, akkor elpusztul a barackunk, azonban hosszú távon nőni fog a diverzitás, és később kevesebb növényvédelmi gondom lesz - ezzel pedig elmozdultunk a természetszerű irányba. Az emberi gyógyítással analóg az, hogyha akkor is beavatkozunk, amikor nem kéne, vagy túl durva a beavatkozás (pl. antibiotikumok használata).

A skála másik végéhez közel található az alkalmazkodó gyümölcsös (ami egy termelésre beállított hely), illetve még közelebb a gyümölcsény (ami már egy gyümölcserdő).

Akár a szántó, a gyümölcsös, sőt, a lakótelep is tekinthető erdőnek. Mert az erdő egy folyamat, a természet szerveződése folyamatának, azaz a szukcessziónak a végpontja. Ha egy területet elhagy az ember, akkor a természet visszaveszi. Ha felszántunk, bolygatunk egy területet, az a szukcesszió visszavetése.

A gyümölcsös azért emelkedik ki a művelési ágak közül, mert a  legközelebb van az erdőhöz. A produkció is itt a legtöbb, itt termelődik a legnagyobb biomassza. Ugyanis minél szervezettebb az ökoszisztéma (azaz minél erdősebb), annál több a bruttó produkció. A bruttóból le kell vonni a rendszer saját szükségletét, így kapjuk a nettót. Az őserdő így pl. pont nullán van, azaz pont forog az anyag - ezért van az, hogy ott szinte nincs is talaj. Nálunk, a mérsékelt övön jobb a helyzet, itt már van nettó produkció is, azaz van elvonható termék. Erre van szükségünk nekünk, embereknek.

Az energiaültetvény (pl. a 2-3 évente aratott fűz-nyár ligeterdő) újratermeli magát, viszont a vállalkozó itt kívülről gazdálkodik, és azt számolgatja, mennyit lehet elvonni a rendszerből, és pénzt akar termelni vele. Az erdőkerti gyümölcsész viszont belülről gazdálkodik. Nem elvonni akar onnan, hanem részt akar venni a rendszer fenntartásában. Mi is a rendszer elemei vagyunk, mint bármelyik élőlény. Az erdőkert mindennel ellát minket, nemcsak gyümölccsel.

Ha nincs ember, akkor előbb-utóbb létrejön az erdő. Szukcessziós sorrend: gyom > gyep > bozót > erdő. Tehát már a gyepben is benne van embrió formában az erdő. Kódolva van benne, hogy milyen erdő lesz. Az embernek két választása van: vagy leállítja a szerveződést (ez az ipari mezőgazdaság), vagy részt vesz benne. Ez utóbbi kicsit más lesz, mint ember nélkül, de nem alapvetően, mert klimaxtársulás-szerű marad. Ez azért fontos, mert ha komplex és diverz egy rendszer, akkor nehezen omlik össze.

Mit utasít vissza a természetszerű gyümölcsészet? A növényvédő szereket, és a piac torzítva irányító hatását. Belső irányítású a rendszer. Vannak olyan nézetek, EU-s dokumentumok, amelyek úgy fogalmaznak, hogy "az ember káros hatását akarják csökkenteni", de az ember mégsem gondolhat kártevőként saját magára, hanem növeljük inkább a jó tevékenységünket. Az ember teremtőként is részt tud venni a természet folyamataiban, ez a természetszerű gazdálkodás (ez lehet erdő-, tó-, folyógazdálkodás, stb., minden!)

A szukcesszió stádiumai kb. 120 év alatt jutnak el a végpontig, a zárt erdőig. A gyep csak nagyon alacsony csapadékú területen természetes végpont. A hegyvidéken csak sziklás, sekély talajú részeken nem tud befásodni a táj, egyébként mindenhol be fog. Ha megfelelően ismerjük a termőhelyet, a stádiumokat, a jellemző fajokat, akkor fel tudjuk gyorsítani ezt a folyamatot. Pl. úgy, hogy tudatosan visszük be a galagonyát, csipkebogyót, füveket, tölgymakkot. Rásegítünk. Az emberrel együtt így akár még többre is képes lehet a természet, mint nélküle. Schmidt Egon is megfigyelte, hogy egy gyümölcsösben előforduló madarak változatossága nagyobb, mint egy természetes erdőben. A beavatkozással az is elérhető, hogy a szukcesszió minden egyes stádiuma és a különböző élőhelyek egyidőben legyenek jelen - azaz az erdő, a kaszált gyep, a sövény (bozót), a zöldségesnek felásott parcellák, a vizes élőhely, stb. - miközben a természetben ezek közül mindig csak egy van jelen egyszerre. Minden stádiumnak más-más a fajösszetétele, de ha ilyen módon avatkozunk be, akkor így sokkal több faj együttes megélhetését tudjuk biztosítani.

Az ökológiai gazdaságban az okszerű növényvédelem számít fejlettnek. Meg kell tudni, hogy milyen kártétel várható, majd ki kell permetezni a megfelelő szert. Van még biológiai növényvédelem is, amely a paraziták parazitáit juttatja ki, vagy más módon működik, pl. színcsapda. A természetszerű gyümölcsészet nem tartja ezt helyesnek, csak rendkívüli esetben - mert a kellően magas szintű szervezettségi állapot (szukcessziós szint) megoldja a növényvédelmet.

Ezt nevezzük niche-telítettség állapotának, amelyben minden ökológiai fülke foglalt. Nem a fizikai tér foglalt, hanem az ökológiai, tehát más növény- és állatfajok már nem férnek be. Viszont vannak inváziós növények, amelyek borítják az elméletet, mert ezek már elfoglalt ökológiai terekről képesek kiszorítani fajokat. Ezek a növények az iparszerű növényvédelem és a globális értékesítés miatt szabadulhattak így el, illetve még a messze földről behozott dísznövények kivadulása és a termés tonnaszámra való behozatala miatt.

A niche egyébként egy sokdimenziós tér: elemei a vízkészlet, talaj tápanyagellátása, nappal hossza, hőmérséklet, stb. Minden növény csak egy adott szakaszon belül találja meg az életfeltételeit. A teret felosztják egymás között a fajok: a pionír növények harcolnak (azaz versengenek) különösen masszívan, és ahogy egyre régebbi és szervezettebb a rendszer, úgy nő az együttműködés szintje. A pionír társulásban maximális a versengés, a klimax társulásban maximális az együttműködés. Mondják, hogy "a versenytől működik jól a gazdaság", de ez nem igaz, csak akkor, ha a gazdaság szerveződése alacsony szintű, és ha alacsony szinten megrekesztjük a gazdaság működését.

Ha eljutunk a természetszerű gyümölcsös állapotába, akkor a fajok kénytelenek lesznek együttműködni, hogy kiszorítsák a nem odavaló fajokat - mert már működik a rendszer. Ha a rendszer eléri a niche-telítettség állapotát, akkor maga a rendszer nem fogja beengedni pl. a harlekin-katicát, a moníliát, stb. Amint elkezdünk permetezni, vagy más módon sebezzük a rendszert, azzal máris ökológiai teret szabadítunk fel az inváziós fajoknak. Egy telített gyepbe nem tud belemenni a parlagfű, csak ha ásunk és bolygatunk. A zárt rendszert hagyni kell kialakulni. Mert ha bolygatjuk, akkor még több jön - meg kel várni, hogy maguk a növények szorítsák ki maguk közül, és természetesen végbemenjen az ökológiai terek elfoglalása. (Ugyanakkor tényleg vannak agresszív inváziós fajok is, amik zárt rendszerbe is betörnek.)

Vállakozói szemmel pedig természetes, hogy jön majd a cseresznyelégy lárvája és a monília, mert ők is a rendszer részei. Viszont egy bizonyos szintet sosem fog meghaladni: 20-25% kártétel a maximum. Ennyit meg el kell tűrnünk, mert a ráfordításaink a másik oldalon szinte nullára csökkennek.

Mit tegyünk a moníliás ágakkal? Csak akkor vágjuk le őket, ha más ok miatt kell (pl. ritkítás); pusztán a betegség miatt ne vágjuk le. A kaszálékot, levágott ágakat is hagyjuk bátran ott, abban szaporodik a legjobban a gomba. Nem fogják engedni a betegségeket járványszerűen elterjedni.

Viszont ha nincs növényvédelem, akkor a sikerhez az is kell, hogy a diverzitás is magas legyen!

-------------------- (innentől már inkább kérdezz-felelekké vált az előadás)

Azzal is tisztában kell lenni, hogy "egy fecske nem csinál nyarat" - azaz egyetlen kert nem változtat meg semmit, ennek közösségi tevékenységgé kell válnia. Az emberi lustaság a kisebbik rossz, mert akkor legalább tud működni a természet. A túlszabályozást nehezebben viseli el.

Metszés: azt kell néznem, hogy a fa magától olyan koronaformát növeszt-e, mint a természetben? Metszéssel akár 100 évvel meghosszabbíthatom a fa életét. A beavatkozás helyességét az jelzi vissza, hogy a fa hosszú ideig életben marad. Ritkító metszéskor azt az ágat vágom ki, amelyik amúgy is kiszáradna. Ez is hosszabbítja a fa életét. A berkenye jó példa a metszésre: vadon magától hosszanti növekedésbe kezd, gyorsan magas törzset nevel (ez van benne genetikailag), hogy állja a versenyt a zárt erdőben. Ha metszem, akkor viszont hagyom alacsonyan nőni - egy ritka gyümölcsösben minek is nőne magasra? A dió ezzel szemben érzi a különbséget: ha nincs versenytárs, akkor már 1 méteren elágazik.

Magfogás a mezőn: jó ötlet! Magától 10 évig is eltartana, mire onnan bejut a mag a kertembe.

Kaszálás: úgy tegyük, hogy különböző korú gyepek legyenek.

Telepítés: a permakultúra hibája az, hogy túltervez; adottságok felmérése alapján tervez a szobában. A természetszerű gyümölcsész kimegy a területre, figyeli, átéli, hogy a része. Stimulus-response, azaz inger-válaszreakció alapon. Cselekszünk > jön a visszajelzés > reagálunk. A jelzéseknek megfelelően avatkozunk be. Például feltehetünk úgy egy kérdést, hogy rohadt vadkörtéket szórunk szét: "hol hajt ki? hol fogadja be a terület? hol érzi jól magát?" Egy adott területen belül is nagy különbségek lehetnek. 3-4 év múlva már látjuk a termését: eldöntjük, hogy jó lesz-e nekünk. Ha igen, megmarad - ha nem, átoltjuk. Ráadásul magról nőtt, így biztosan jól érzi magát, és erős, állékony fa lesz. A magszórásnál ez derül ki, hogy ami nem érzi jól magát, az nem fog kikelni. Persze nem sorban lesznek majd a fák... Amit meg a madár szórt el, az erősebben fog nőni. A faiskola egy elavult módszer - a fát legjobb vetni, vagy max. kis földlabdával átültetni. Volt olyan kísérlet, amikor ültetett vagy vetett fát hasonlítottak össze: a vetettnek jóval nagyobb és más lett a koronája.

Ugyanígy a metszett fa életképesebb lett, mint a nem metszett. Egyébként a metszés módja esztétikai kérdés. Ami szép, az jól is működik + kell még hozzá némi élettani tudás. Sokat kell nézegetni, és csak egyet-kettőt vágni, óvatosan. Megelőzi a betegségeket, könnyebb betakarítani. Fán kell-e elérni a termést (téli alma), vagy pedig a hullottat kell felszedni (törökmogyoró)? Vannak fura körték is (pl. fekete körte), ami "mielőtt megérne, lehullik". Akkor megfelelő a környezet, ha van sok anyafa, amiről behozhatják a magokat a madarak. A vadcseresznye, vadkörte magját húsostul kell szórni. A természetszerű gyümölcsösben méheket sem kell tartani virágbeporzásra, mert van úgyis annyiféle rovar.

Ahol látom, hogy kezd felnőni a fa, ott léket vágok, hogy teret és fényt kapjon. Törzserősítő oldalhajtásokat hagyok meg. Ha már záródott a rügy, akkor már nem nő tovább. Ha pálcikavastag fa nő méterekre, mert versenyez, akkor visszametszem 60 cm-re, hogy erősödjön. Még így is lehet hosszú életű a fa, ha a teljes lombját leszedem. Az erdei vadak is elsősorban a hajtásokat vágják le, nem a füvet.

Körtét, diót vissza lehet vágni 3-4 cm törzsátmérőnél 60 cm magasságig. Nem mindegyik fa viseli el a visszavágást - termőhelytől, fajtól, fajtától függ. + ha megvágtam, akkor jól "meg is kell etetni" a fát, trágyázni, kaszálékkal letakarni, Mire a gyökeréig jut a trágya, addigra már nem éget.

Szaporodási stratégiák: az R-stratégiájú fajok sok utódot nemzenek, arra számítva, hogy sok elpusztul; nem gondozzák őket, mozgékonyak, rövid életűek. A K-stratégisták kevés utódot hoznak világra, de sokat gondozzák őket, gazdálkodnak a forrásokkal, hosszabb életűek. Mi is választhatunk, hogy sok fát telepítünk kevés gondozással, és marad, ami marad a vadkár után. (A vadkár sosem teljes, mindig vannak vakfoltok, amik kiesnek a csapásaikból.) Illetve a keveset beoltjuk, amikor már vázágai vannak, így "kinőnek a vad foga alól".

Kaszálunk is kézzel(!): így észrevesszük a magoncokat. Csináljunk különböző korú gyepeket: az egyes részeken legyen évente 0, 1, 2 vagy 3 kaszálás. Aztán váltsunk. Haszonnövények is megjelenhetnek maguktól, akkor hagyjuk őket magot szórni. A kaszálékot slendrián módon gyűjti Tamás, így 1/3 része ott marad a kaszálón. Ez pont annyi, hogy alatta még nem fülled be a gyep, át tudja nőni.

A kaszálékkal körbemulcsozzuk a fiatal fákat. A takarással újabb élőhelyet hozunk létre a pocoknak, de őrá meg vadászik a rézsikló. Jöhet még lábatlangyík, sündisznó. A téli csapadék végét várjuk meg - és amikor már jól át van ázva a talaj, akkor kell takarni 15-20 cm félig komposztálódott kaszálékkal, újra meg újra. Augusztusig ki fog tartani ez a vízkészlet. Az őszi takarásnak meg aláköltözhet az egér, a pocok. A takarásnak mindig a lombkorona csurgójáig kell érnie - pedig a gyökér igazából még kijjebb nő. Sőt, a gyümölcsfák gyökere össze is kapcsolódhat. Vigyázzunk arra, hogy a törzs körül ne takarjunk, hanem hagyjunk egy szabad gyűrűt a törzs körül.

Oltás: egész évben lehet, I-X. A tavaszi fás oltás magasan (1 m) történik, derékban visszavágással, utána a növény a ráoltott oltócsapot fogja növelni. 2-2,5 méterre nő meg, így már az első évben lehet koronát nevelni. Ami nehezen ered meg (pl. őszibarack, húsos som), ott VIII.-ban kell szemezni.

A metszésnél a minimális beavatkozás elvét tartsuk, és a természetes koronaformát. A birs pl. rövid törzsű. Minden fánál más a törzsmagasság, erre figyeljünk!

Sarjtelepek: akkor nőnek igazán, amikor az anyafa már elpusztult. Ezekben akár minden sarjat más-más fajtára lehet beoltani :)

Sövény: itt mesterséges szerkezetet kell létrehozni, mert sokféle ökológiai terünk van: szoliter fa, facsoport, ritkán álló fák, gyep, vizes élőhely, pocsolya, tó - és a sövény lesz az, ami elhatárolja ezeket. Lehet élősövény, vagy pedig a felhalmozott nyesedék. A sövény határmenti terület két tér között, és ezek tipikusan nagyon fajgazdagok, mert mindkettő fajai előfordulnak bennük. Ide gyümölcstermő növényeket is lehet telepíteni: pl. ribiszke, szeder. Tagoljuk a tájat! R. May ökológus is megmondta, hogy az a stabil ökológiai rendszer, amely önszabályozó alrendszerekre épül, nem pedig homogén.

Drávafokon vannak tanfolyamok, Gonda István metszésben nagyon jó, pl. VII. végi zöldmetszés.

Email: ormansagalapitvany@gmail.com

Könyvajánló - Toby Hemenway: Gaia's Garden

Végre eljutottam idáig is:

Erről a könyvről még a tavalyi nagyszékelyi Nyílt Tér permatáborban hallottam, aztán rövidesen meg is rendeltem. (Sajnos egyelőre még nincs belőle magyar változat, de úgy tudom, hogy már folyamatban van a készítése.) Idén ősszel legnagyobbrészt ezt a könyvet olvasgattam: rám egészen nagy hatást tett, és szeretettel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az ökológiai kertészkedés iránt, akár kezdő, akár haladó szinten áll.

Főleg abban változtatta meg a gondolkodásom a kertről, hogy egy jóval tágabb keretbe, és egészen más perspektívába helyezte azt, amit korábban összeolvasgattam: a növénytársításos módszert, a Mollison-Holmgren-féle permakultúrát, a Biofüzetekből összeszedett tudásomat a talajéletről és a komposztálásról. Azzal nyűgözött le leginkább, hogy végre láttam a rendszert a dolgok mögött. :)

Először körüljárja, hogy a biokert miért egy ökológiai rendszer. És tényleg arról van szó, hogy a kertre mint élőhelyre gondolunk, minden benne lakó növény, állat és ember(!) számára, amik/akik között megfigyeljük a kapcsolatokat, illetve minél több kapcsolatot próbálunk kialakítani, hogy minél szilárdabb legyen a rendszerünk. Ebben támaszkodik a permakultúrára is, aminek az alapelvei (megfigyelés, energia/biomassza benntartása a rendszerben, fenntartható működés, többfunkciós elemek, szegélyek kihasználása, természetes folyamatokkal való összhang, visszajelzések által való fejlődés) mind-mind hozzásegítenek minket ahhoz, hogy a rendszer stabilitása növekedjen. Aztán még javasol is egy gondolatmenetet a tervezéshez (a megfigyeléstől az álmodáson át a megvalósításig).

Ezután sorra veszi a kert különböző elemeit, a lehető leglogikusabban haladva: először a talajt kell életre kelteni, aztán a vízgazdálkodás jön, majd a növények, végül pedig a méhek, madarak, és egyéb állatok bevonása. Végül pedig jön a legizgalmasabb rész: amikor a teljes kép összeáll, és az egészből társítások (guild-ek: nem tudom, mi lett végül az elfogadott fordítás) alakulnak ki, a társításokból pedig egy erdőkert - ami pedig egy idő múlva beindul, és a kertésztől egyre kevesebb munkát kívánva egyre több biomasszát és termést fog adni, nem is beszélve a nem kézzelfogható ajándékokról :)

A társításoknál is az lesz a lényeg, hogy minél többféle kapcsolat alakuljon ki az elemek között, hogy minél jobban támogassák egymást.

Hogy egy példát is hozzak, a sok gondolat közül a növénytársításos kérdést emelném ki. Még a kertészkedésem legelején az első könyv, ami a kezembe került, a Franck-féle Öngyógyító kiskert volt, ami 40 évnyi kísérletezés után azt összegezte, hogy bizonyos növények között a gyökérzónában, vagy illatanyagok révén kémiai kölcsönhatás van, és így hatnak egymásra: segítik egymás növekedését, vagy megvédik a másikat a kártevőktől. Van is egy lista, hogy mit mi mellé kell ültetni, aztán az a tuti. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. :) Kevéske saját tapasztalatomban elég sok ilyen társítást végigpróbáltam, de eddig sajnos nem igazolódott be a társítások értelme, illetve Hemenway is azt mondja, hogy a kérdést még nem sikerült bizonyíthatóan eldönteni. Viszont mégis van értelme a társításoknak, csak épp egy másik alapon. A természet ugyanis mindig arra törekszik, hogy a rendelkezésre álló helyet, tápanyagot, vizet, stb. minél hatékonyabban (és fenntarthatóan) kihasználja. Ha mi is bekapcsolódunk ebbe a tervezésbe, akkor nekünk is erre kell törekednünk, és például olyan társításokat kialakítani, amelyek tápanyagigény tekintetében nem konkurensek, és helyigény tekintetében is teljesen különbözőek, pl. retek/saláta, ahol az egyik mélyen gyökerező, a másik meg sekélyen, de a leveleivel némi árnyékot ad a másiknak. Vagy ilyen még a közismert "három nővér", a tök-bab-kukorica, ahol a bab nitrogént gyűjt, a tök és a kukorica pedig imádja a bőséges tápanyagot, cserébe a bab még rá is tud kapaszkodni a kukoricára.

Illetve az emberek által művelt különböző kertészkedési formákat is egy skálán helyezi el, aminek az egyik vége a kultúrtáj (ahol mindenben az ember akarata/tervezése érvényesül), a másik pedig a természetes, vad táj (ahol egyáltalán nincs emberi beavatkozás). És ezek között vannak az átmeneti szintek. Hemenway például azért is ellenzi a Franck-féle egysoros vegyes ültetést, mert azzal is valamilyen szinten erőszakot teszünk a természeten, hogy sorokba kényszerítjük. Ehelyett javasol egy olyan vetési technikát, amivel adott parcellákon meghatározott kombinációban vetjük a növényeket (előre kiszámolva, miből mennyit vetünk, és akár a magok keverésével), és ha valami letermett, ott a megüresedett helyet rögtön kipótoljuk. Így nagyobb teret adunk annak, hogy a növények saját igényeik szerint lakhassák be a teret. (Lechner Judit is elmesélte nekem egyszer, hogy a kert egyik végébe ültetett valamit, de az fokozatosan "átvándorolt" egy másik ágyásba, és végül ott kezdett el igazán szépen díszleni. Ott érezte jól magát a növény. :)

Végezetül pedig még egy nagy erényét említeném a könyvnek: rengeteg alapvető táblázatot tartalmaz, ami igencsak megkönnyíti az egyszeri biokertész életét: a komposztálható anyagok C/N arányáról; aztán a különböző növények által megkötött nyomelemekről; a növények általános igényeiről és felhasználásáról - csak hogy néhányat említsek. A felsorolt növények nagy része nálunk ugyan nem honos, de még így is nagy segítség ez. Aztán egyszer majd hátha összesíti valaki a pannon táj növényeit is ugyanígy. :)

Időközben sikerült beszereznem a Bill Mollison-féle Permaculture Designer's Manual-t (Tervezők kézikönyvét), úgyhogy ha átrágtam magam rajta, annak kapcsán is jelentkezem! :)

Őszi gyümölcsész permahétvége

Sajnos mindeddig visszatartott az időhiány, de most végre itt az alkalom, hogy írjak a két hete megtartott őszi gyümölcsész hétvégénkről. Ez volt a második ilyen alkalom a kertünkben, de amíg a tavasziban megpróbáltunk egyformán fókuszálni a permakultúra közösségi-társadalmi és kertészeti oldalára, most inkább az volt a cél, hogy végig a kertészettel foglalkozzunk, és minél mélyebbre merüljünk a témában. (És remélhetőleg lesz majd lehetőség a jövőben arra, hogy a permakultúra tervezési, társadalmi, közösségszervezési témáinak is szenteljünk egy teljes hétvégét.) Őszi aktualitásuk miatt a gyümölcsészet és a gyepesítés témáját szemeltük ki főleg, de ezek mellett ezerféle témában hangzottak még el kérdések.

A kerti foglalkozásokat Baji Béla vezette, aki ismét bemutatta a kertjét egy prezentációval. Volt szó az erdőkert kialakításáról; arról, hogy miként lehet takarással jól "területet hódítani"; zöldtrágyanövényekről; háziállatok alkalmazásáról az erdőkertben; illetve öntözés nélküli erdőkertről.

Nagy örömömre sikerült úgy alakítani a szombati napot, hogy a plakáton beígért sok gyakorlati tevékenység meg is valósult: Béla nagyon kedvesen hozott három kis sombokrot, amiket el is ültettünk a hátsó fal tövébe (ahonnan nyáron kivágtam a tujasort), utána rendbe raktuk a málnát, ami mindenfelé nőtt, és megtanultuk, hogy kell rendesen karót leverni. Hát így:

Először egy vascsövet verünk le kb. fél méter mélyen, aztán ebbe a lyukba engedtük bele a fakarót, amit így már jóval könnyebb lesüllyeszteni, és szilárdan is tart.

Foglalkoztunk a beteg cseresznyefával is, tanultunk ismét a komposztálásról (sose lehet eleget!), aztán elkezdtünk felkészülni a nap legnagyobb kihívására: egy hároméves diófa-csemete átültetésére.

Mielőtt hozzáláttunk az ásáshoz, Béla elmagyarázta, amit tudni kell a különböző gyökérzettípusokról

Ezután elkezdtük az ásást...

"Ez a fa már a miénk!"

A fa az utcára kerül, ezért legalább 2 méternek kell lennie a talajtól az első elágazásig, hogy a közlekedést ne akadályozza. Ezért a lejjebb növő ágakat tőből lemetszettük, és lenolajkencével bekentük. Hagytunk néhány törzserősítő csapot is, amelyeket majd a fa növekedésével szintén le lehet metszeni tőből, és most feljebb hagyni néhány újabbat - és így tovább, amíg csak el nem éri a fa azt a magasságot, amit szeretnénk.

A diófa átültetése után még arra is volt idő, hogy a környéken elmenjünk egy rövid "ökológiai" sétára. Ahogy tavasszal, most is szemügyre vettük a közeli felhagyott szőlőföldet, ahol nagyon remekül végig lehet követni, hogyan veszi ismét birtokba a területet a természet. A szukcesszió már ott tart, hogy a magas fű közül itt-ott kifigyel egy varjú-vetette diófamagonc, de vadrózsa is van bőven, meg néhány köpött almamagonc is. Még 5-10 év, és becserjésedik; aztán még 15-20 év, és akár erdő is lehetne ott. Ami különösen érdekes a területben: azon túl már a Cinkotai-kiserdő terül el, ami mögött pedig a Naplás-tó található - ez a kettő pedig már helyi védettségű terület. Nem lenne rossz, ha esetleg a jövőben ezt a felhagyott részt is védetté nyilvánítanák - a Cinkotai-kiserdő is úgy jött létre, hogy a korábbi megművelt területre erdőt telepítettek.

Béla határoz, mi meg kérdezünk és jegyzetelünk... :)

Ezután ugyanígy körbesétáltunk a kertben is, ahol többször is szóba került a fák koronájának alakítása: megmetszettük a kis csüngő szederfát, és rétegeztünk még csipkebogyót is. Ha kinő, jövőre egy egész csipkebokor-erdőt telepíthetünk... :)

Vasárnap tértünk el a konkrét kertészkedéstől a rokon témák felé. Victor András meghívott előadóként beszélt nekünk a természetes táplálkozásról, ahol sorra vettük a különböző étrend-iskolákat, összehasonlítottuk az alapelveiket, és azt találtuk, hogy jó sok ellentmondás van, és hogy "minden sokkal bonyolultabb, mint gondoltuk" - nem lehet fekete-fehér szabályt adni a táplálkozásra. Az viszont hasznos lehet, ha kialakítunk egy rendszerességet a saját étkezésünkben; emellett ügyelünk a sokféleségre is, hogy minél többféle mikroelemhez jusson a szervezetünk; végül pedig arra, hogy mértékletesen együnk.

Ha pedig már táplálkozás, ezután áttértünk azokra a kerti vadnövényekre, amiknek a legtöbben nekiesünk a fűnyíróval, kapával, vagy jobb esetben csak oda sem figyelünk rájuk. Pedig ehetőek! Mik ezek? Mi most mezei sóskát, csabaíre vérfüvet, tyúkhúrt, sarkantyúkát használtunk, de ugyanígy lehetett volna még csalánt, fekete nadálytövet és őszi vérfüvet is. Így alkottuk meg a remekbe szabott vadnövényes salátákat:

 A vasárnapi ebéd

Ismét hatalmas köszönet illeti Esztert is, hogy ismét finomabbnál finomabb vega ételeket készített nekünk, és a Szatyorbolton keresztül az asztalunkra került némi termelői sajt és zöldség!

De szép ez az erdő!

"De szép ez az erdő!" - mondtam, amint leszálltunk a buszról, és először körbenéztem úgy igazán, hol is vagyok. A Mátrában voltam, nem is olyan régen, a Madártani Egyesület kétéltű- és hüllővédelmi szakosztályának szervezett túráján. Régen jártam már a Mátrában, jó ropogós, friss volt a levegő, fáztunk is kicsit. És nemcsak a kétéltűekről és hüllőkről volt szó, hanem sok minden másról is.

Címnek pont azért választottam ezt a mondatot, mert a városi ember öröme szólt belőlem, aki két-három hetente egyszer kiszakad egy igazi erdőbe, jó mélyen belélegzi a tiszta levegőt, meghallja az erdei madarak hangját... A meglepetés pedig épp ezzel kapcsolatban ért: nem sokkal azután, hogy nekiindult a csapat, a vezetőnk megjegyzi, hogy ez az erdő elég rémes állapotban van. Pedig ugyanazt láttuk. Akkor most mi is a helyzet?

Megmutatom, hol jártunk:

Na, itt sóhajtottam fel, hogy hű, milyen szép! Gondolva a szálegyenes, magas fákra, a lomb közt átszűrődő fényre... És valószínűleg (esztétikailag) igazam is volt - sokkal szebb, mint mondjuk a Városliget. De nézzünk most erre az erdőre egy kicsit más szemmel: szép, szép, de vajon mennyire természetes ez az erdő?

• Látszik, hogy ez egy zárt erdő, a jellemző erdőalkotó fafaj pedig a bükk.
• Nincsenek vastagabb és vékonyabb törzsű fák, hanem az összes fa nagyjából azonos vastagságú: ez pedig azt jelenti, hogy egykorúak.

Van néhány fa, ami kidőlt. Miért dőlt ki? Talán egy vihar, vagy betegség miatt. Ezek viszonylag fiatal fák, 30-40 évesek lehetnek, tehát az kizárt, hogy túl öreg volt. Rendben, kidőlt. Mi lesz vele ezután? Aztán meg nem csak egy fa dől ki, hanem ennél sokkal több: azok hova lettek? Ebben az erdőben ezekről az erdészet gondoskodik, a kidőlt fákat elszállítják.

A zárt erdő azért zárt, mert a lombkorona úgy összezáródik, hogy nagyon kevés fényt enged csak be (ez határozza meg, hogy milyen az aljnövényzet: a tölgyes például több fényt engednek be, mint a bükkös). Amikor egy fa kidől, a lombkorona azon a ponton kinyílik, a fény egészen a talajszintig be tud hatolni. Ekkor a csíranövények, magoncok növekedésnek indulnak, és amelyik a legjobban állja a versenyt, az fogja betölteni a megüresedett helyet, ezzel újra bezárja a lombkoronát.

Bükk-magoncok

Viszont mi történik a kidőlt fákkal, ha nincs erdészet? Valahogy csak megoldotta ezt a természet évmilliárdokig... A kidőlt fák lehet, hogy rontják az erdők esztétikai összképét a turista szemszögéből, vagy éppen feleslegesen kárba vesző értékes faanyagnak tűnnek az erdész számára, viszont több okból is nagyon fontosak. Ha nem viszi el senki a fatörzset, akkor megindulnak rajta a természetes folyamatok: sok-sok parányi szervezet (elsősorban gomba) élőhelyet talál rajta, és elkezdődik ennek az óriási mennyiségű szerves anyagnak a lebontása. A folyamat végén - sok év múlva - pedig a fát alkotó anyagok olyan formában kerülnek vissza a talajba - humusszá, ásványi anyagokká alakulva -, ami felvehető a többi növény számára. Így zajlik a tápanyagok körforgása. A másik ok, amiért fontosak a kidőlt fák: hogy bomlásuk során is élőhelyet biztosítanak, és így erősítik az erdő fajgazdagságát, sokféleségét. (És minél több faj él egy adott rendszeren belül, az annál stabilabb, mert ha az egyik ki is esik valami miatt, számos másik ugrik be rögtön a helyére, hogy elvégezze az adott feladatot.) Megtelepednek rajta a gombák, rovarok. A dőlés helyén gödör lesz, amit megtölt az eső és a lemosódó víz: ide beköltöznek a békák. Ha viszont ezeket a kidőlt fákat elszállítják, akkor a tápanyag-utánpótlás sem működik, és azok a gomba- és kétéltű-fajok is visszaszorulnak, akiknek ez élőhelyet jelentene. Az erdészet általában úgy reklámozza magát, hogy mindig kevesebb faanyagot "termelnek le", mint amennyi keletkezik, csak az sem mindegy, hogy ez a faanyag milyen formában van jelen. Az erdőt épp az teszi erdővé, hogy a gombák, rovarok, kétéltűek és a többiek egy bizonyos kapcsolathálózatban működnek benne. Ha ebből egyik-másik faj kiesik, akkor máris kevésbé erdő az erdő - kevésbé természetes. Ez a "szép" erdő a fenti képeken a természetvédő szemével nézve egy faültetvény, és nem sok hiányzik hozzá, hogy a búzaföldek ökológiai sivatagával legyen egy szinten. (Ezeken a képeken legalább a gallyakat meghagyták... az is valami. Láttunk máshol ennél sokkal rosszabbat is, például egyenes sorban ültetett fákat.)

A másik dolog, amit észrevettünk, az erdő egykorúsága volt. Hogy lehet ez? A természetes erdőben időnként kidől egy-egy fa, aminek a helyén máris magoncok nőnek, miközben a többi idősebb fa továbbra is áll körülöttük, így fokozatosan újul meg az egész. Kétféle módon lehet egy erdőből fát kivenni. Az egyik a tarvágás, amit itt látunk:

Itt a teljes erdőt kivágták, mire a fény elárasztotta a területet, és olyan növényzet fejlődött ki, mint egy réten: láttunk itt kígyósziszt, orbáncfüvet, bogáncsot, magas szárú fűféléket. Ha kivárnánk, hogy itt magától újra létrejöjjön egy zárt erdő, akkor az 30-40 évbe is beletelne. (Az innen kinyert fa pedig valószínűleg 30-40 évnél sokkal hamarabb fog elfogyni...) Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen "nyílt sebbe" más növényfajok is érkezhetnek, például inváziós fajok, amelyek szabályszerűen kiostromolják az őshonos fajokat az eredeti élőhelyükről.

A természet valahogy ezzel is elboldogult az emberek előtt: ez kicsit később derült ki számunkra, amikor tovább mentünk egy völgybe.

Ez már egy olyan része volt az erdőnek, amit nem kezelt intenzíven az erdészet, hanem hagytak mindent természetesen megtörténni. A fák közül az idősek vagy sérültek kidőlnek, ezeket a lebontó szervezetek elkorhasztják, az őket felépítő anyagok pedig visszakerülnek a földbe, ahonnan majd újra felvevődnek. Miközben nagyokat lépdelve igyekeztünk nem orra bukni a keresztben fekvő törzsekben, igyekeztünk nem rátaposni a hihetetlen mennyiségű gombára, amik körös-körül nőttek. Kicsit meg is szedtük magunkat: találtunk sötét trombitagombát, vargányát, de volt még ott rókagomba, pöfeteg, és még sok más, amit nem is ismertünk. Egy kis ízelítő:

A korhadó fatörzs már félig belesüppedt az avarba, többféle gomba és moha lakik már rajta. Nem is beszélve azokról az élőlényekről, akik az alsó oldalán működnek... :)

Béka a korhadék közepén. Látjátok?

Ahogy az erdő gazdálkodik saját magával, azt az ember erdőgazdaságaiban is meg lehet valósítani. Sőt, ma már sok helyen végez az erdészet is szálalásos kitermelést. (De mindig elkeseredem, amikor mégis meglátok egy tarvágást.) Meséltek nekünk egy Vas megyei családi(!) erdőgazdaságról, amely csodálatos módon még a kommunizmus idejét is átvészelte. Ez a család szálalással vette ki mindig a szükséges faanyagot, például ha nagy esemény közeledett, kivágtak néhány öreg fát, eladták, és annak az árából megvolt mondjuk az esküvő. Egyébként a szálalással művelt erdőnek a biomassza-hozama is nagyobb.

Még pár szó a gombákról. Ezek azért is fontosak, mert a gombafonalak a föld alatt összekötik a fákat, átszövik és megtartják a talajt. Ezeken keresztül akár az is megtörténhet, hogy egy rosszabb állapotban levő fa egy egészségesebbtől "vesz" tápanyagot. A letermeléskor, főleg ha a tuskókat is kiszedik, ezek a gombák is kipusztulnak. Ha szálalást végzünk, és egy-egy fával történik ez, akkor semmi gond, a környező területekről vissza tudnak jönni a gombák. Ha viszont egy nagyobb területen történik tarvágás, akkor már a gombák nem lesznek képesek visszajönni erre a területre. Mivel a talajt nem képesek megtartani, az lemosódik. És mi lesz a lebontással? Gombák hiányában ezt sem lesz, aki elvégzi, tehát a kidőlt fák és az avar sokkal tovább hevernek ott. (Ha egyáltalán nem léteznének ezek a gombák, akkor egy idő után az egész emberiség nyakig állna a kidőlt törzsekben és az avarban... :) Ezért van az, hogy a felborult egyensúlyú erdőben ezeket már el kell szállítani. És ha nincs lebontás, a tápanyag sem újul meg: a tarvágás után felnövő erdőnek óriási energiabefektetésre (intenzív gondozásra) van szüksége, hogy önállóan is életképes legyen.

Ha érdekel, hogy mennyire természetes az erdő, ahol éppen jársz, akkor ajánlom a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület által kiadott természetesség-mérőt. Ráadásul a felmért erdő adatait vissza is küldhetjük egy központi rendszerbe, amivel mi is hozzájárulunk a kutatáshoz.

Ezen a túrán egyébként megtudtuk, mi a különbség a fali gyík, a fürge gyík és a zöld gyík között, illetve a gyepi és az erdei béka között. A legtestközelibb élmény a békákkal az volt, amikor észrevettük, hogy egy betonkútba beleestek vagy húszan, és rettentően le voltak soványodva, úgyhogy az épp kéznél levő lepkehálóval kihalásztuk őket, és útra is küldtük őket a patak felé. Remélem, találtak azóta valami fogukra való rovart.

Gyepi és erdei béka

Permahétvége (2.) - még néhány kép

Ígértem még néhány képet a hétvégéről:

Így készítettük el a kartonos lasagna-ágyást. Letakartuk a területet kartonnal, így az alatta levő gyomok nem jutnak fényhez, és kipusztulnak. A kartonra elméletben gyommentes földet kell hozni, ebbe lehet ültetni úgy, hogy késsel kivágjuk a lyukakat a növények számára. Végül jól be kell öntözni az egészet, hogy a kartonmulcs bomlásnak induljon, illetve az is fontos, hogy folyamatosan nedvesen kell tartani a területet, hogy ne álljon le a bomlási folyamat. (Nekem sajnos ez a része nem vált be, mivel egy héten legjobb esetben is csak kétszer látom a kertet. A karton feletti rész sokszor repedtre szikkad. Jobb híján lemulcsoztuk kb. 20 cm vastagon szalmával és fűnyesedékkel.)

A lasagna-ágyás ültetés előtti formájában.

Így festett a komposztprizma, amit építettünk. 20 cm-enként rétegeztünk félig érett komposztot (őszi lomb volt valaha) és friss fűnyesedéket, amit a közeli utcákból vadásztunk össze.

Permakultúrásnak!

Permahétvége

Nagy örömmel mesélhetem el, hogy megtartottuk a kertben az első permakultúrás hétvégét, Baji Béla és Baranyai Vitália vezetésével. :) Sokan jöttek, akik már egy ideje foglalkoznak a témával, esetleg van saját földjük is, vagy épp keresik azt. Mások úgy érkeztek, hogy most kezdenek ismerkedni a permakultúrával, és sikerült megtenni az első lépéseket. Akárhogy is, nagyon örültem mindenkinek!

A csapat kreativitása nem ismert határokat: létrából és a kerti asztal lapjából percek alatt elkészült egy tábla :)

Nekem meg azért volt nagy próbatétel ez a hétvége, mert eddig nem kaptam visszajelzést két dologgal kapcsolatban (furán fog hangzani): nyilvánosság előtt vajon vállalható-e a kert? illetve logisztikailag elbír-e egy ekkora társaságot? És úgy láttam, hogy amit a kertben művelek, abban bőven megvannak a kezdő kertész hibái, de az irány jó. A szállás pedig elég volt hét embernek, napközben pedig könnyedén körbe tudtunk ülni húszan is. (Huh.)

Mivel foglalkoztunk? Béla részletesen beszélt a kertjéről, közben bemutatta az ökológiai kapcsolatokat is a kert növényei és állatai között. Másnap pedig Vitka vezetésével megbeszéltük a permakultúra alapjait és a permakultúrás tervezést. Ehhez kapcsolódott egy gyakorlati feladat is, amiben négy csoportra szétválva kertterveket készítettünk, amiben mindenki próbálta követni azokat a szempontokat, amire elvileg szánnám a kertet: közösségi összejövetelekre, önellátó zöldség- és gyümölcstermesztésre, kikapcsolódásra. Nagyon érdekes tervek születtek, és nem is egy ötletet felvettem a „még idén megvalósítjuk” listára!

A műhely

Szombat délután tartottunk egy kis ökológiai sétát: a kertben kezdtük, és az utcán át fokozatosan kiértünk a közeli felhagyott szőlőbe, ami már erősen gyomosodik és gyepesedik. 

Béla hengeres kecskebúzát talált! És nem kevés magot is fogott. Ökológiai séta a felhagyott szőlő szélén

Béla a saját példánkon elmagyarázta az ökológiai szukcesszió fogalmát (a társulások változása az idő múlásával egy adott területen). Mindig emlegetem itt, hogy van a kertben egy rész, a (két-három szobányi) „vadrét”, aminek az a története, hogy mióta öt éve kikerültek onnan a barackfák és a körtefák, semmilyen intenzív művelés nem történt ott, a füvet pedig évente egy-kétszer nyírtuk. Amikor a bolygatás megszűnik, először az egynyári gyomok jelennek meg a területen, majd őket követik az évelő gyomok, és csak ezután, a harmadik-negyedik fázisban jönnek a magasabb szárú mezei fűfélék és a tipikus réti vadvirágok. Ez alapján a kerti „vadrét” nagyrészt a második fázisban van, de vannak már növények a harmadikból is (például a réti perje). Ami sajnos nem okozott nagy meglepetést: a gyepesedő szőlőbe kiérve ugyanez volt a helyzet, az sem járt előrébb a harmadik fázisnál, és nem is tud „igazibb” gyeppé válni, mert azok a növények, amelyek még hiányoznak a társulásból, főleg védett területeken élnek, és nincs módjuk bekerülni. Béla szerint a szukcessziót úgy gyorsíthatjuk, hogy rendszeresen kaszáljuk a füvünket, de magasan (legalább 5 cm!), illetve a környéken begyűjtjük a mezei fűfélék magjait (június-július erre kiváló időszak!), és azok elvetésével segítjük a gyepesedést. A kerti „vadréttel” folytatott kísérletet pedig úgy fogom folytatni, hogy azt a jó sok orbáncfű-, apróbojtorján-, stb. magot, amit gyűjtöttem, beviszem a kertbe, és meglátjuk, jutunk-e tovább a mostani szakasznál :)

A szállásra visszatérve vacsora után megnéztük Geoff Lawton Bevezetés a permakultúrába című filmjét, ami igencsak inspirált minket a további gondolkodásra.

Ha már vacsora: mindenképpen szeretném itt is kiemelni Esztert, aki a Szatyorbolton keresztül mindenféle finomsággal ellátott minket, illetve főzött ránk. Ilyeneket:

Így festett egy vacsora: lekvár, padlizsánkrém, házi kenyér, répakrém, tojáskrém, körözött, háromféle házi sajt...

Az már tényleg a hab a tortán, hogy mindez pont a Szatyorbolton keresztül valósult meg, és az egyik permakultúrás/közösségi kezdeményezés összefonódott a másikkal.

Megvalósult az az álmom is, hogy legyen olvasósarok, mint ahogy tavaly Nagyszékelyen, a permatáborban

A vasárnapunk pedig azzal telt, hogy az előző napi tervezésből kiindulva néhány dolgot meg is valósítottunk: elkészítettünk egy komposztprizmát, kartonmulcsozás segítségével nyitottunk egy új ágyást (illetve ajándékba is kaptunk egyet azon a folton, ahonnan a félig érett komposztdombot elhúztuk :), sőt a kerti tavat is elkezdtük kiásni, mert kellett a föld a kartonos ágyás betakarására.

Összességében úgy érzem, nagyot léptünk előre: megtanultunk komposztálni, egyre többféle dolog fog teremni a kertben, egyre több helyen – ezek mind olyan dolgok, amiket tavaly még nagy elszánással tűztem ki erre az évre célnak. De leginkább a találkozásoknak és az együttgondolkodásnak örülök. Nagyon szeretném, ha a továbbiakban is sokan és sokfelől jönnétek/jönnének a kertbe, és minél több időt tölthetnénk tudáscserével és szórakozással.