Könyvajánló - Toby Hemenway: Gaia's Garden

Végre eljutottam idáig is:

Erről a könyvről még a tavalyi nagyszékelyi Nyílt Tér permatáborban hallottam, aztán rövidesen meg is rendeltem. (Sajnos egyelőre még nincs belőle magyar változat, de úgy tudom, hogy már folyamatban van a készítése.) Idén ősszel legnagyobbrészt ezt a könyvet olvasgattam: rám egészen nagy hatást tett, és szeretettel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az ökológiai kertészkedés iránt, akár kezdő, akár haladó szinten áll.

Főleg abban változtatta meg a gondolkodásom a kertről, hogy egy jóval tágabb keretbe, és egészen más perspektívába helyezte azt, amit korábban összeolvasgattam: a növénytársításos módszert, a Mollison-Holmgren-féle permakultúrát, a Biofüzetekből összeszedett tudásomat a talajéletről és a komposztálásról. Azzal nyűgözött le leginkább, hogy végre láttam a rendszert a dolgok mögött. :)

Először körüljárja, hogy a biokert miért egy ökológiai rendszer. És tényleg arról van szó, hogy a kertre mint élőhelyre gondolunk, minden benne lakó növény, állat és ember(!) számára, amik/akik között megfigyeljük a kapcsolatokat, illetve minél több kapcsolatot próbálunk kialakítani, hogy minél szilárdabb legyen a rendszerünk. Ebben támaszkodik a permakultúrára is, aminek az alapelvei (megfigyelés, energia/biomassza benntartása a rendszerben, fenntartható működés, többfunkciós elemek, szegélyek kihasználása, természetes folyamatokkal való összhang, visszajelzések által való fejlődés) mind-mind hozzásegítenek minket ahhoz, hogy a rendszer stabilitása növekedjen. Aztán még javasol is egy gondolatmenetet a tervezéshez (a megfigyeléstől az álmodáson át a megvalósításig).

Ezután sorra veszi a kert különböző elemeit, a lehető leglogikusabban haladva: először a talajt kell életre kelteni, aztán a vízgazdálkodás jön, majd a növények, végül pedig a méhek, madarak, és egyéb állatok bevonása. Végül pedig jön a legizgalmasabb rész: amikor a teljes kép összeáll, és az egészből társítások (guild-ek: nem tudom, mi lett végül az elfogadott fordítás) alakulnak ki, a társításokból pedig egy erdőkert - ami pedig egy idő múlva beindul, és a kertésztől egyre kevesebb munkát kívánva egyre több biomasszát és termést fog adni, nem is beszélve a nem kézzelfogható ajándékokról :)

A társításoknál is az lesz a lényeg, hogy minél többféle kapcsolat alakuljon ki az elemek között, hogy minél jobban támogassák egymást.

Hogy egy példát is hozzak, a sok gondolat közül a növénytársításos kérdést emelném ki. Még a kertészkedésem legelején az első könyv, ami a kezembe került, a Franck-féle Öngyógyító kiskert volt, ami 40 évnyi kísérletezés után azt összegezte, hogy bizonyos növények között a gyökérzónában, vagy illatanyagok révén kémiai kölcsönhatás van, és így hatnak egymásra: segítik egymás növekedését, vagy megvédik a másikat a kártevőktől. Van is egy lista, hogy mit mi mellé kell ültetni, aztán az a tuti. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. :) Kevéske saját tapasztalatomban elég sok ilyen társítást végigpróbáltam, de eddig sajnos nem igazolódott be a társítások értelme, illetve Hemenway is azt mondja, hogy a kérdést még nem sikerült bizonyíthatóan eldönteni. Viszont mégis van értelme a társításoknak, csak épp egy másik alapon. A természet ugyanis mindig arra törekszik, hogy a rendelkezésre álló helyet, tápanyagot, vizet, stb. minél hatékonyabban (és fenntarthatóan) kihasználja. Ha mi is bekapcsolódunk ebbe a tervezésbe, akkor nekünk is erre kell törekednünk, és például olyan társításokat kialakítani, amelyek tápanyagigény tekintetében nem konkurensek, és helyigény tekintetében is teljesen különbözőek, pl. retek/saláta, ahol az egyik mélyen gyökerező, a másik meg sekélyen, de a leveleivel némi árnyékot ad a másiknak. Vagy ilyen még a közismert "három nővér", a tök-bab-kukorica, ahol a bab nitrogént gyűjt, a tök és a kukorica pedig imádja a bőséges tápanyagot, cserébe a bab még rá is tud kapaszkodni a kukoricára.

Illetve az emberek által művelt különböző kertészkedési formákat is egy skálán helyezi el, aminek az egyik vége a kultúrtáj (ahol mindenben az ember akarata/tervezése érvényesül), a másik pedig a természetes, vad táj (ahol egyáltalán nincs emberi beavatkozás). És ezek között vannak az átmeneti szintek. Hemenway például azért is ellenzi a Franck-féle egysoros vegyes ültetést, mert azzal is valamilyen szinten erőszakot teszünk a természeten, hogy sorokba kényszerítjük. Ehelyett javasol egy olyan vetési technikát, amivel adott parcellákon meghatározott kombinációban vetjük a növényeket (előre kiszámolva, miből mennyit vetünk, és akár a magok keverésével), és ha valami letermett, ott a megüresedett helyet rögtön kipótoljuk. Így nagyobb teret adunk annak, hogy a növények saját igényeik szerint lakhassák be a teret. (Lechner Judit is elmesélte nekem egyszer, hogy a kert egyik végébe ültetett valamit, de az fokozatosan "átvándorolt" egy másik ágyásba, és végül ott kezdett el igazán szépen díszleni. Ott érezte jól magát a növény. :)

Végezetül pedig még egy nagy erényét említeném a könyvnek: rengeteg alapvető táblázatot tartalmaz, ami igencsak megkönnyíti az egyszeri biokertész életét: a komposztálható anyagok C/N arányáról; aztán a különböző növények által megkötött nyomelemekről; a növények általános igényeiről és felhasználásáról - csak hogy néhányat említsek. A felsorolt növények nagy része nálunk ugyan nem honos, de még így is nagy segítség ez. Aztán egyszer majd hátha összesíti valaki a pannon táj növényeit is ugyanígy. :)

Időközben sikerült beszereznem a Bill Mollison-féle Permaculture Designer's Manual-t (Tervezők kézikönyvét), úgyhogy ha átrágtam magam rajta, annak kapcsán is jelentkezem! :)

Őszi gyümölcsész permahétvége

Sajnos mindeddig visszatartott az időhiány, de most végre itt az alkalom, hogy írjak a két hete megtartott őszi gyümölcsész hétvégénkről. Ez volt a második ilyen alkalom a kertünkben, de amíg a tavasziban megpróbáltunk egyformán fókuszálni a permakultúra közösségi-társadalmi és kertészeti oldalára, most inkább az volt a cél, hogy végig a kertészettel foglalkozzunk, és minél mélyebbre merüljünk a témában. (És remélhetőleg lesz majd lehetőség a jövőben arra, hogy a permakultúra tervezési, társadalmi, közösségszervezési témáinak is szenteljünk egy teljes hétvégét.) Őszi aktualitásuk miatt a gyümölcsészet és a gyepesítés témáját szemeltük ki főleg, de ezek mellett ezerféle témában hangzottak még el kérdések.

A kerti foglalkozásokat Baji Béla vezette, aki ismét bemutatta a kertjét egy prezentációval. Volt szó az erdőkert kialakításáról; arról, hogy miként lehet takarással jól "területet hódítani"; zöldtrágyanövényekről; háziállatok alkalmazásáról az erdőkertben; illetve öntözés nélküli erdőkertről.

Nagy örömömre sikerült úgy alakítani a szombati napot, hogy a plakáton beígért sok gyakorlati tevékenység meg is valósult: Béla nagyon kedvesen hozott három kis sombokrot, amiket el is ültettünk a hátsó fal tövébe (ahonnan nyáron kivágtam a tujasort), utána rendbe raktuk a málnát, ami mindenfelé nőtt, és megtanultuk, hogy kell rendesen karót leverni. Hát így:

Először egy vascsövet verünk le kb. fél méter mélyen, aztán ebbe a lyukba engedtük bele a fakarót, amit így már jóval könnyebb lesüllyeszteni, és szilárdan is tart.

Foglalkoztunk a beteg cseresznyefával is, tanultunk ismét a komposztálásról (sose lehet eleget!), aztán elkezdtünk felkészülni a nap legnagyobb kihívására: egy hároméves diófa-csemete átültetésére.

Mielőtt hozzáláttunk az ásáshoz, Béla elmagyarázta, amit tudni kell a különböző gyökérzettípusokról

Ezután elkezdtük az ásást...

"Ez a fa már a miénk!"

A fa az utcára kerül, ezért legalább 2 méternek kell lennie a talajtól az első elágazásig, hogy a közlekedést ne akadályozza. Ezért a lejjebb növő ágakat tőből lemetszettük, és lenolajkencével bekentük. Hagytunk néhány törzserősítő csapot is, amelyeket majd a fa növekedésével szintén le lehet metszeni tőből, és most feljebb hagyni néhány újabbat - és így tovább, amíg csak el nem éri a fa azt a magasságot, amit szeretnénk.

A diófa átültetése után még arra is volt idő, hogy a környéken elmenjünk egy rövid "ökológiai" sétára. Ahogy tavasszal, most is szemügyre vettük a közeli felhagyott szőlőföldet, ahol nagyon remekül végig lehet követni, hogyan veszi ismét birtokba a területet a természet. A szukcesszió már ott tart, hogy a magas fű közül itt-ott kifigyel egy varjú-vetette diófamagonc, de vadrózsa is van bőven, meg néhány köpött almamagonc is. Még 5-10 év, és becserjésedik; aztán még 15-20 év, és akár erdő is lehetne ott. Ami különösen érdekes a területben: azon túl már a Cinkotai-kiserdő terül el, ami mögött pedig a Naplás-tó található - ez a kettő pedig már helyi védettségű terület. Nem lenne rossz, ha esetleg a jövőben ezt a felhagyott részt is védetté nyilvánítanák - a Cinkotai-kiserdő is úgy jött létre, hogy a korábbi megművelt területre erdőt telepítettek.

Béla határoz, mi meg kérdezünk és jegyzetelünk... :)

Ezután ugyanígy körbesétáltunk a kertben is, ahol többször is szóba került a fák koronájának alakítása: megmetszettük a kis csüngő szederfát, és rétegeztünk még csipkebogyót is. Ha kinő, jövőre egy egész csipkebokor-erdőt telepíthetünk... :)

Vasárnap tértünk el a konkrét kertészkedéstől a rokon témák felé. Victor András meghívott előadóként beszélt nekünk a természetes táplálkozásról, ahol sorra vettük a különböző étrend-iskolákat, összehasonlítottuk az alapelveiket, és azt találtuk, hogy jó sok ellentmondás van, és hogy "minden sokkal bonyolultabb, mint gondoltuk" - nem lehet fekete-fehér szabályt adni a táplálkozásra. Az viszont hasznos lehet, ha kialakítunk egy rendszerességet a saját étkezésünkben; emellett ügyelünk a sokféleségre is, hogy minél többféle mikroelemhez jusson a szervezetünk; végül pedig arra, hogy mértékletesen együnk.

Ha pedig már táplálkozás, ezután áttértünk azokra a kerti vadnövényekre, amiknek a legtöbben nekiesünk a fűnyíróval, kapával, vagy jobb esetben csak oda sem figyelünk rájuk. Pedig ehetőek! Mik ezek? Mi most mezei sóskát, csabaíre vérfüvet, tyúkhúrt, sarkantyúkát használtunk, de ugyanígy lehetett volna még csalánt, fekete nadálytövet és őszi vérfüvet is. Így alkottuk meg a remekbe szabott vadnövényes salátákat:

 A vasárnapi ebéd

Ismét hatalmas köszönet illeti Esztert is, hogy ismét finomabbnál finomabb vega ételeket készített nekünk, és a Szatyorbolton keresztül az asztalunkra került némi termelői sajt és zöldség!

De szép ez az erdő!

"De szép ez az erdő!" - mondtam, amint leszálltunk a buszról, és először körbenéztem úgy igazán, hol is vagyok. A Mátrában voltam, nem is olyan régen, a Madártani Egyesület kétéltű- és hüllővédelmi szakosztályának szervezett túráján. Régen jártam már a Mátrában, jó ropogós, friss volt a levegő, fáztunk is kicsit. És nemcsak a kétéltűekről és hüllőkről volt szó, hanem sok minden másról is.

Címnek pont azért választottam ezt a mondatot, mert a városi ember öröme szólt belőlem, aki két-három hetente egyszer kiszakad egy igazi erdőbe, jó mélyen belélegzi a tiszta levegőt, meghallja az erdei madarak hangját... A meglepetés pedig épp ezzel kapcsolatban ért: nem sokkal azután, hogy nekiindult a csapat, a vezetőnk megjegyzi, hogy ez az erdő elég rémes állapotban van. Pedig ugyanazt láttuk. Akkor most mi is a helyzet?

Megmutatom, hol jártunk:

Na, itt sóhajtottam fel, hogy hű, milyen szép! Gondolva a szálegyenes, magas fákra, a lomb közt átszűrődő fényre... És valószínűleg (esztétikailag) igazam is volt - sokkal szebb, mint mondjuk a Városliget. De nézzünk most erre az erdőre egy kicsit más szemmel: szép, szép, de vajon mennyire természetes ez az erdő?

• Látszik, hogy ez egy zárt erdő, a jellemző erdőalkotó fafaj pedig a bükk.
• Nincsenek vastagabb és vékonyabb törzsű fák, hanem az összes fa nagyjából azonos vastagságú: ez pedig azt jelenti, hogy egykorúak.

Van néhány fa, ami kidőlt. Miért dőlt ki? Talán egy vihar, vagy betegség miatt. Ezek viszonylag fiatal fák, 30-40 évesek lehetnek, tehát az kizárt, hogy túl öreg volt. Rendben, kidőlt. Mi lesz vele ezután? Aztán meg nem csak egy fa dől ki, hanem ennél sokkal több: azok hova lettek? Ebben az erdőben ezekről az erdészet gondoskodik, a kidőlt fákat elszállítják.

A zárt erdő azért zárt, mert a lombkorona úgy összezáródik, hogy nagyon kevés fényt enged csak be (ez határozza meg, hogy milyen az aljnövényzet: a tölgyes például több fényt engednek be, mint a bükkös). Amikor egy fa kidől, a lombkorona azon a ponton kinyílik, a fény egészen a talajszintig be tud hatolni. Ekkor a csíranövények, magoncok növekedésnek indulnak, és amelyik a legjobban állja a versenyt, az fogja betölteni a megüresedett helyet, ezzel újra bezárja a lombkoronát.

Bükk-magoncok

Viszont mi történik a kidőlt fákkal, ha nincs erdészet? Valahogy csak megoldotta ezt a természet évmilliárdokig... A kidőlt fák lehet, hogy rontják az erdők esztétikai összképét a turista szemszögéből, vagy éppen feleslegesen kárba vesző értékes faanyagnak tűnnek az erdész számára, viszont több okból is nagyon fontosak. Ha nem viszi el senki a fatörzset, akkor megindulnak rajta a természetes folyamatok: sok-sok parányi szervezet (elsősorban gomba) élőhelyet talál rajta, és elkezdődik ennek az óriási mennyiségű szerves anyagnak a lebontása. A folyamat végén - sok év múlva - pedig a fát alkotó anyagok olyan formában kerülnek vissza a talajba - humusszá, ásványi anyagokká alakulva -, ami felvehető a többi növény számára. Így zajlik a tápanyagok körforgása. A másik ok, amiért fontosak a kidőlt fák: hogy bomlásuk során is élőhelyet biztosítanak, és így erősítik az erdő fajgazdagságát, sokféleségét. (És minél több faj él egy adott rendszeren belül, az annál stabilabb, mert ha az egyik ki is esik valami miatt, számos másik ugrik be rögtön a helyére, hogy elvégezze az adott feladatot.) Megtelepednek rajta a gombák, rovarok. A dőlés helyén gödör lesz, amit megtölt az eső és a lemosódó víz: ide beköltöznek a békák. Ha viszont ezeket a kidőlt fákat elszállítják, akkor a tápanyag-utánpótlás sem működik, és azok a gomba- és kétéltű-fajok is visszaszorulnak, akiknek ez élőhelyet jelentene. Az erdészet általában úgy reklámozza magát, hogy mindig kevesebb faanyagot "termelnek le", mint amennyi keletkezik, csak az sem mindegy, hogy ez a faanyag milyen formában van jelen. Az erdőt épp az teszi erdővé, hogy a gombák, rovarok, kétéltűek és a többiek egy bizonyos kapcsolathálózatban működnek benne. Ha ebből egyik-másik faj kiesik, akkor máris kevésbé erdő az erdő - kevésbé természetes. Ez a "szép" erdő a fenti képeken a természetvédő szemével nézve egy faültetvény, és nem sok hiányzik hozzá, hogy a búzaföldek ökológiai sivatagával legyen egy szinten. (Ezeken a képeken legalább a gallyakat meghagyták... az is valami. Láttunk máshol ennél sokkal rosszabbat is, például egyenes sorban ültetett fákat.)

A másik dolog, amit észrevettünk, az erdő egykorúsága volt. Hogy lehet ez? A természetes erdőben időnként kidől egy-egy fa, aminek a helyén máris magoncok nőnek, miközben a többi idősebb fa továbbra is áll körülöttük, így fokozatosan újul meg az egész. Kétféle módon lehet egy erdőből fát kivenni. Az egyik a tarvágás, amit itt látunk:

Itt a teljes erdőt kivágták, mire a fény elárasztotta a területet, és olyan növényzet fejlődött ki, mint egy réten: láttunk itt kígyósziszt, orbáncfüvet, bogáncsot, magas szárú fűféléket. Ha kivárnánk, hogy itt magától újra létrejöjjön egy zárt erdő, akkor az 30-40 évbe is beletelne. (Az innen kinyert fa pedig valószínűleg 30-40 évnél sokkal hamarabb fog elfogyni...) Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen "nyílt sebbe" más növényfajok is érkezhetnek, például inváziós fajok, amelyek szabályszerűen kiostromolják az őshonos fajokat az eredeti élőhelyükről.

A természet valahogy ezzel is elboldogult az emberek előtt: ez kicsit később derült ki számunkra, amikor tovább mentünk egy völgybe.

Ez már egy olyan része volt az erdőnek, amit nem kezelt intenzíven az erdészet, hanem hagytak mindent természetesen megtörténni. A fák közül az idősek vagy sérültek kidőlnek, ezeket a lebontó szervezetek elkorhasztják, az őket felépítő anyagok pedig visszakerülnek a földbe, ahonnan majd újra felvevődnek. Miközben nagyokat lépdelve igyekeztünk nem orra bukni a keresztben fekvő törzsekben, igyekeztünk nem rátaposni a hihetetlen mennyiségű gombára, amik körös-körül nőttek. Kicsit meg is szedtük magunkat: találtunk sötét trombitagombát, vargányát, de volt még ott rókagomba, pöfeteg, és még sok más, amit nem is ismertünk. Egy kis ízelítő:

A korhadó fatörzs már félig belesüppedt az avarba, többféle gomba és moha lakik már rajta. Nem is beszélve azokról az élőlényekről, akik az alsó oldalán működnek... :)

Béka a korhadék közepén. Látjátok?

Ahogy az erdő gazdálkodik saját magával, azt az ember erdőgazdaságaiban is meg lehet valósítani. Sőt, ma már sok helyen végez az erdészet is szálalásos kitermelést. (De mindig elkeseredem, amikor mégis meglátok egy tarvágást.) Meséltek nekünk egy Vas megyei családi(!) erdőgazdaságról, amely csodálatos módon még a kommunizmus idejét is átvészelte. Ez a család szálalással vette ki mindig a szükséges faanyagot, például ha nagy esemény közeledett, kivágtak néhány öreg fát, eladták, és annak az árából megvolt mondjuk az esküvő. Egyébként a szálalással művelt erdőnek a biomassza-hozama is nagyobb.

Még pár szó a gombákról. Ezek azért is fontosak, mert a gombafonalak a föld alatt összekötik a fákat, átszövik és megtartják a talajt. Ezeken keresztül akár az is megtörténhet, hogy egy rosszabb állapotban levő fa egy egészségesebbtől "vesz" tápanyagot. A letermeléskor, főleg ha a tuskókat is kiszedik, ezek a gombák is kipusztulnak. Ha szálalást végzünk, és egy-egy fával történik ez, akkor semmi gond, a környező területekről vissza tudnak jönni a gombák. Ha viszont egy nagyobb területen történik tarvágás, akkor már a gombák nem lesznek képesek visszajönni erre a területre. Mivel a talajt nem képesek megtartani, az lemosódik. És mi lesz a lebontással? Gombák hiányában ezt sem lesz, aki elvégzi, tehát a kidőlt fák és az avar sokkal tovább hevernek ott. (Ha egyáltalán nem léteznének ezek a gombák, akkor egy idő után az egész emberiség nyakig állna a kidőlt törzsekben és az avarban... :) Ezért van az, hogy a felborult egyensúlyú erdőben ezeket már el kell szállítani. És ha nincs lebontás, a tápanyag sem újul meg: a tarvágás után felnövő erdőnek óriási energiabefektetésre (intenzív gondozásra) van szüksége, hogy önállóan is életképes legyen.

Ha érdekel, hogy mennyire természetes az erdő, ahol éppen jársz, akkor ajánlom a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület által kiadott természetesség-mérőt. Ráadásul a felmért erdő adatait vissza is küldhetjük egy központi rendszerbe, amivel mi is hozzájárulunk a kutatáshoz.

Ezen a túrán egyébként megtudtuk, mi a különbség a fali gyík, a fürge gyík és a zöld gyík között, illetve a gyepi és az erdei béka között. A legtestközelibb élmény a békákkal az volt, amikor észrevettük, hogy egy betonkútba beleestek vagy húszan, és rettentően le voltak soványodva, úgyhogy az épp kéznél levő lepkehálóval kihalásztuk őket, és útra is küldtük őket a patak felé. Remélem, találtak azóta valami fogukra való rovart.

Gyepi és erdei béka

Permahétvége (2.) - még néhány kép

Ígértem még néhány képet a hétvégéről:

Így készítettük el a kartonos lasagna-ágyást. Letakartuk a területet kartonnal, így az alatta levő gyomok nem jutnak fényhez, és kipusztulnak. A kartonra elméletben gyommentes földet kell hozni, ebbe lehet ültetni úgy, hogy késsel kivágjuk a lyukakat a növények számára. Végül jól be kell öntözni az egészet, hogy a kartonmulcs bomlásnak induljon, illetve az is fontos, hogy folyamatosan nedvesen kell tartani a területet, hogy ne álljon le a bomlási folyamat. (Nekem sajnos ez a része nem vált be, mivel egy héten legjobb esetben is csak kétszer látom a kertet. A karton feletti rész sokszor repedtre szikkad. Jobb híján lemulcsoztuk kb. 20 cm vastagon szalmával és fűnyesedékkel.)

A lasagna-ágyás ültetés előtti formájában.

Így festett a komposztprizma, amit építettünk. 20 cm-enként rétegeztünk félig érett komposztot (őszi lomb volt valaha) és friss fűnyesedéket, amit a közeli utcákból vadásztunk össze.

Permakultúrásnak!

Permahétvége

Nagy örömmel mesélhetem el, hogy megtartottuk a kertben az első permakultúrás hétvégét, Baji Béla és Baranyai Vitália vezetésével. :) Sokan jöttek, akik már egy ideje foglalkoznak a témával, esetleg van saját földjük is, vagy épp keresik azt. Mások úgy érkeztek, hogy most kezdenek ismerkedni a permakultúrával, és sikerült megtenni az első lépéseket. Akárhogy is, nagyon örültem mindenkinek!

A csapat kreativitása nem ismert határokat: létrából és a kerti asztal lapjából percek alatt elkészült egy tábla :)

Nekem meg azért volt nagy próbatétel ez a hétvége, mert eddig nem kaptam visszajelzést két dologgal kapcsolatban (furán fog hangzani): nyilvánosság előtt vajon vállalható-e a kert? illetve logisztikailag elbír-e egy ekkora társaságot? És úgy láttam, hogy amit a kertben művelek, abban bőven megvannak a kezdő kertész hibái, de az irány jó. A szállás pedig elég volt hét embernek, napközben pedig könnyedén körbe tudtunk ülni húszan is. (Huh.)

Mivel foglalkoztunk? Béla részletesen beszélt a kertjéről, közben bemutatta az ökológiai kapcsolatokat is a kert növényei és állatai között. Másnap pedig Vitka vezetésével megbeszéltük a permakultúra alapjait és a permakultúrás tervezést. Ehhez kapcsolódott egy gyakorlati feladat is, amiben négy csoportra szétválva kertterveket készítettünk, amiben mindenki próbálta követni azokat a szempontokat, amire elvileg szánnám a kertet: közösségi összejövetelekre, önellátó zöldség- és gyümölcstermesztésre, kikapcsolódásra. Nagyon érdekes tervek születtek, és nem is egy ötletet felvettem a „még idén megvalósítjuk” listára!

A műhely

Szombat délután tartottunk egy kis ökológiai sétát: a kertben kezdtük, és az utcán át fokozatosan kiértünk a közeli felhagyott szőlőbe, ami már erősen gyomosodik és gyepesedik. 

Béla hengeres kecskebúzát talált! És nem kevés magot is fogott. Ökológiai séta a felhagyott szőlő szélén

Béla a saját példánkon elmagyarázta az ökológiai szukcesszió fogalmát (a társulások változása az idő múlásával egy adott területen). Mindig emlegetem itt, hogy van a kertben egy rész, a (két-három szobányi) „vadrét”, aminek az a története, hogy mióta öt éve kikerültek onnan a barackfák és a körtefák, semmilyen intenzív művelés nem történt ott, a füvet pedig évente egy-kétszer nyírtuk. Amikor a bolygatás megszűnik, először az egynyári gyomok jelennek meg a területen, majd őket követik az évelő gyomok, és csak ezután, a harmadik-negyedik fázisban jönnek a magasabb szárú mezei fűfélék és a tipikus réti vadvirágok. Ez alapján a kerti „vadrét” nagyrészt a második fázisban van, de vannak már növények a harmadikból is (például a réti perje). Ami sajnos nem okozott nagy meglepetést: a gyepesedő szőlőbe kiérve ugyanez volt a helyzet, az sem járt előrébb a harmadik fázisnál, és nem is tud „igazibb” gyeppé válni, mert azok a növények, amelyek még hiányoznak a társulásból, főleg védett területeken élnek, és nincs módjuk bekerülni. Béla szerint a szukcessziót úgy gyorsíthatjuk, hogy rendszeresen kaszáljuk a füvünket, de magasan (legalább 5 cm!), illetve a környéken begyűjtjük a mezei fűfélék magjait (június-július erre kiváló időszak!), és azok elvetésével segítjük a gyepesedést. A kerti „vadréttel” folytatott kísérletet pedig úgy fogom folytatni, hogy azt a jó sok orbáncfű-, apróbojtorján-, stb. magot, amit gyűjtöttem, beviszem a kertbe, és meglátjuk, jutunk-e tovább a mostani szakasznál :)

A szállásra visszatérve vacsora után megnéztük Geoff Lawton Bevezetés a permakultúrába című filmjét, ami igencsak inspirált minket a további gondolkodásra.

Ha már vacsora: mindenképpen szeretném itt is kiemelni Esztert, aki a Szatyorbolton keresztül mindenféle finomsággal ellátott minket, illetve főzött ránk. Ilyeneket:

Így festett egy vacsora: lekvár, padlizsánkrém, házi kenyér, répakrém, tojáskrém, körözött, háromféle házi sajt...

Az már tényleg a hab a tortán, hogy mindez pont a Szatyorbolton keresztül valósult meg, és az egyik permakultúrás/közösségi kezdeményezés összefonódott a másikkal.

Megvalósult az az álmom is, hogy legyen olvasósarok, mint ahogy tavaly Nagyszékelyen, a permatáborban

A vasárnapunk pedig azzal telt, hogy az előző napi tervezésből kiindulva néhány dolgot meg is valósítottunk: elkészítettünk egy komposztprizmát, kartonmulcsozás segítségével nyitottunk egy új ágyást (illetve ajándékba is kaptunk egyet azon a folton, ahonnan a félig érett komposztdombot elhúztuk :), sőt a kerti tavat is elkezdtük kiásni, mert kellett a föld a kartonos ágyás betakarására.

Összességében úgy érzem, nagyot léptünk előre: megtanultunk komposztálni, egyre többféle dolog fog teremni a kertben, egyre több helyen – ezek mind olyan dolgok, amiket tavaly még nagy elszánással tűztem ki erre az évre célnak. De leginkább a találkozásoknak és az együttgondolkodásnak örülök. Nagyon szeretném, ha a továbbiakban is sokan és sokfelől jönnétek/jönnének a kertbe, és minél több időt tölthetnénk tudáscserével és szórakozással.