Egy elfelejtett édesség: ismered a csíramálét?

Ezúttal a konyhából jelentkezem. :) Szentesi nagymamámtól hallottam először a csíramáléról, amit az ő idején is és azóta is sokan rendszeresen fogyasztanak Csongrád megyének azon a környékén. Azon a tájon kívül viszont alig ismertem eddig bárkit is, aki tudja, hogy mi ez. Esélyes, hogy a csíramálé is azok közé az ételek közé tartozik, amiket vagy szeret, vagy utál az ember. Van, akit elriaszt az állaga, a nem szokványosan édes íze. Azonban én egyértelműen odavagyok érte, ezért családilag rendszeresen esszük. Most be is mutatom nektek, hátha kedvet kaptok az elkészítéséhez!

A csíramálé, mint minden népi édesség, faék egyszerűségű, cserébe egészen egyedi az íze. Valójában csak fogunk némi búzát, hagyjuk néhány napig csírázni, ezalatt a gyökerében és a hajtásában édes anyagok halmozódnak fel. Amikor ez a folyamat eléri a tetőpontot, még mielőtt elkezdene a friss hajtás bezöldülni (és a zöld színt adó klorofill bizony keserű!), ledaráljuk, bekeverjük liszttel és vízzel, majd kisütjük. Nagymamám idejében ez hagyományosan húsvéti desszert volt: otthon bekeverték a tésztát, aztán átvitték az utca végén levő pékhez, aki kisütötte nekik a csíramálét.

Vannak, akiket az íz motivál - másokat pedig az egészségügyi hatásokért vannak oda. Az utóbbiakról is csak jót tudok mondani:

• úgy édes, hogy nem tartalmaz hozzáadott ipari cukrot
• rengeteg vitamint és nyomelemet tartalmaz
• könnyen emészthető, telítetlen zsírsavakat tartalmaz, ami számos egészségügyi problémán segít (pl. belek, máj, vese, illetve fáradékonyság), illetve rendszeres fogyasztásával meg is előzhetjük a problémákat - ezek közül a legfontosabb az immunrendszer erősítése és a rák kivédése (egyébként az Avemar nevű rákgyógyszer hatóanyagát is búzacsírából vonják ki

Ennyi okosodás után akár már hozzá is láthatunk. :)

Szükségünk lesz az alábbiakra:

• 50 dkg bio búzamag (leginkább a fehéret ajánlom, de aki a fanyarabb ízt szereti, őszi búzából is csinálhatja)
• 1 kg liszt
• zsiradék: pl. kacsazsír vagy növényi olaj (a tepsibe való beleragadás ellen)
• botmixer

Így készítjük:

Fontos, hogy csíramálét készíteni mindig több napos móka, mert a magok csírázását nem nagyon tudjuk sürgetni. Általában 3-4 napos folyamattal érdemes tervezni. A csíráztatásnál kertészt kell játszanunk, és pontosan azokat a körülményeket kell utánoznunk a magok számára, mintha földben lennének. Ezért:

• Áztassuk be a magokat egy éjszakára. Eközben teremtsünk nekik teljes sötétséget.
• Utána alaposan szűrjük le a vizet, és terítsük ki a magokat egy tepsiben max. 2-3 cm vastagon.
• Az első napon legyen továbbra is olyan sötét, amennyire csak lehet, de szellőzzenek is közben (én több réteg konyharuhával szoktam leteríteni). A csírázás során a legfontosabb, hogy mindig épp csak annyira legyen vizes, mint egy kicsavart szivacs - ha száraz, akkor leáll a csírázás, és elpusztulnak a növénykék, ha pedig megáll a víz az edény alján, akkor berohadnak. (Tisztára, mint a komposztálásnál. :)

Így néz ki a csírázó búza a 2. napon.

Innentől már elég egy réteg nedves konyharuhát tartani a tetején.

3. nap

Már jól látszik, ahogy a gyökerek elkezdték egybeszőni az egészet. A felül levő hajtások pedig, mivel több fényt kaptak, halványan már zöldülnek. Itt már nincs mese, másnap le kell darálni.

4. nap

Abból tudjuk, hogy feldolgozásra kész a csíra, hogy a gyökerek teljesen összefonódtak, és szinte már csak egy táblában tudjuk kiszedni a cuccot a tepsiből. Emiatt belefér az a kockázat is, hogy a hajtások esetleg bezöldülnek kicsit - mert a gyökerek azok, amik igazán megadják a karakteres édes ízt.

A feldolgozás első lépése: tegyünk 1-2 cm vizet egy lábas aljába, és kezdjük el leturmixolni a csírákat. A víz azért kell, hogy ne égjen le a turmixgép. (Ha víz nélkül csinálnánk, később amúgy is fel kellene hígítani, szóval ugyanoda jutunk. :)

Utána fogjuk a pépet, és nyomkodjuk át kanállal egy szűrőn.

Átnyomkodás után még ne dobjuk el, tegyük félre - mert utána még kézzel is kipréselhetjük belőle, ami benne maradt (lásd két képpel feljebb).

Utána a kipréselt pépet még egyszer érdemes felönteni kis vízzel, és újra átnyomkodni kanállal a szűrőn, és kézzel megnyöszörgetni. Meglepően sok anyag jön még ki belőle másodszorra is.

Na de mit is préselünk ki belőle?

A szűrő alatt ez a fehér lé gyűlik össze az edényünkben, aminek a legeslegalján valami sűrűbb hófehér dolog tömörödik - a búzasikér.

Ehhez a léhez fokozatosan kevergetve hozzáadunk kb. 1 kg lisztet...

... néha kicsit kevesebb kell, néha több...

... de a lényeg az, hogy a végére palacsintatészta állaga legyen.

Kizsírozzuk (kiolajozzuk) a tepsit.

Ez az ízéhez nem szükséges, pusztán amiatt, hogy ne ragadjon bele menthetetlenül a széle, ami úgyis mindig jobban meg fog sülni, mint a közepe.

A kizsírozott tepsibe beleöntjük a tésztát. Fontos, hogy a tepsi szélétől legalább 2 cm-rel lejjebb érjen a folyékony tészta, mert sütés közben elindul felfelé. :)

(Utólag felvakarni embert próbáló munka....)

180-200°C-on kb. másfél óráig sütjük (egy óra után már kezdjük el sűrűbben figyelni; ha esetleg tovább kell sütni, 1 és 3/4 óra általában mindig elég neki)

Ilyen, amikor elkészült. Lehet vegyesen rakni a jobban megsült és a folyékony részét.

Hűtőben pár napig eláll, de ha sokat készítünk egyszerre, mélyhűteni is lehet, aztán apránként felfalni a készletet.

Jó étvágyat!

Az írnok boszorkánykonyhája: avagy így készíts bogyótintát

Minden hónapnak van egy olyan titka, amiért már alig várom, hogy végre forduljon a naptár. Ilyen érzés áprilisban megpillantani az első keltikéket, júliusban begyűjteni és leszárítani az első adag apróbojtorjánt teának - szeptemberben pedig már tűkön ülök, hogy begyűjthessem a kerekedő lilás-feketés bogyókat, amikből tintát lehet főzni.

Nem tudom, említettem-e már, de imádok levelezni. Több olyan barátom is van, itthon és külföldön, akikkel a kapcsolatunk fontos részét képezik a rendszeresen járó kézzel írt üzenetek. Ezeket pedig nagyon szeretem feldobni azzal, hogy maga a tinta is teljesen természetes anyagokból készül. Ráadásul - és ezt több év tapasztalatából tudom már mondani - szerintem színükben, minőségükben utcahosszal rávernek a gyári tintákra.

Szóval hogy is kezdjük? Először is ismerkedjünk meg a három növénnyel, amik nélkül ez a műsor nem jöhetne létre:

Amerikai alkörmös (Phytolacca americana)
(Forrás: hobbikert.hu)

Az amerikai alkörmöst bizonyára már sokan ismerik, és valószínűleg szívből utálják is. Ugyanis invazív növény (Észak-Amerikából hurcolták be), tehát előszeretettel szorítja ki az őshonos fajainkat, és fantasztikus sikerrel tud szaporodni. És ahova beteszi a lábát, onnan nehéz kiűzni - mélybe törő, elágazó főgyökerét esélyünk nincs kitépni, esetleg markológéppel. Viszont a bogyó leve sűrű, sötétrózsaszín, ami kitűnő festőnövénnyé teszi. Vigyázat! A növény minden része mérgező.

Fun fact: állítólag az amerikai alkotmány első példányát is ilyen tintával körmölték le. De ha esetleg ez így nem is igaz, az már valószínűbb, hogy a 18-19. századi Egyesült Államokban előszeretettel kotyvasztottak otthon ilyen tintát a hétköznapi magánlevelezéshez.

Varjútövis benge (Rhamnus cathartica)

Eggyel barátságosabb jószág a varjútövis, ami ugyan nem mérgező, de hasmenést okoz (a népi gyógyászatban hagyományosan hashajtóként alkalmazták). Én nem ezért szeretem, hanem azért, mert a bogyók lilásfekete színét meghazudtolva a legszebb sötétzöld színt képes a papírra varázsolni, amit csak ismerek.

Fekete bodza (Sambucus nigra)
(Forrás: wikipedia.hu)

A harmadik mindannyiunk régi, kedves ismerőse: a bodza. Ő nemcsak hogy nem mérgező, hanem rendkívül jó hatású a szervezetre, mert vitaminokat és flavonoidokat tartalmaz. Ha a megevése mellett döntünk, vigyázzunk, hogy kizárólag a teljesen érett bogyókat fogyasszuk, mert éretlen formájában még tartalmaz méreganyagokat. Én most ellenálltam a kísértésnek, hogy lekvárt főzzek belőle, sokkal inkább a sötétlila, de inkább sötétszürke-fekete felé hajló tintaszínt szerettem volna a papíron látni. 

A tintafőzést a varjútövisen fogom bemutatni, de mindegyik bogyóval pontosan ugyanúgy zajlik a művelet. (Egy fontos kitétellel: az alkörmössel való munka során feltétlenül húzzunk mosogatókesztyűt, ne érintkezzen még a bőrünkkel se.)

Először is szedjük le az érett, lédús termést:

Ha ez sikerült, és épségben haza is juttattuk, akkor szuper! Ha nincs időnk aznap feldolgozni, semmi baj, pár napig vidáman eláll a hűtőben, a tinta minőségét saját tapasztalatom szerint nem befolyásolja.

Ezután két út áll előttünk. Mindkettőhöz szükség lesz női harisnyára. :)

a) a bogyókat vagy hidegen préseljük ki,

b) vagy öt-tíz perces főzés (és aztán persze lehűlés) után, a lehető legkevesebb plusz víz hozzáadásával (tényleg épp csak annyit adagoljunk, hogy ne égjen le).

A harisnyát kb. 20 cm-es darabokra vagdossuk, és ha pont középső rész, egyik végét fonallal lecsomózzuk - lényeg, hogy kis szűrőzsákokat készítünk, amikbe a bogyókat bele tudjuk tölteni. Színenként egy szűrőzsákra lesz szükség, és utána a beletöltött bogyók rendkívül alapos nyöszörgetésével kinyerjük az összes levet, ami kinyerhető:

Dől a lé

Ha már a lábaskánkban van a lé, utána jut szerephez ismét a harisnya: gumizzunk rá egy darabot lazán egy üvegre úgy, hogy tölcsérszerűen behorpadjon a teteje, és öntsük át ezen a finom szűrőn még egyszer a levet. Én öntés közben a közepét le szoktam nyomni egy kiskanállal, így valóban tölcsérformát ölt, és könnyebben folyik át a lé. Illetve most kezd el fennmaradni az a kocsonyás sűrűje, ami az első rostán még átjött, itt viszont öntés közben összegyűlik, és a kiskanállal arrébb lehet noszogatni, hogy a hígabb rész átférjen tőle (és a dugulás miatt ne borítsa el a tinta az asztalt, mint ahogy az egyszer megtörtént velem... :) Ez a kocsonyás rész igazi kincs, vigyázva kaparjuk is ki külön - szinte festék minőségű a sűrűsége miatt. Hígíthatunk is rajta, ha úgy jobban szeretjük, vagy ha véletlen túl híg lett az átszűrt rész, visszasűríthetjük.

Hogyha hidegen préseltük, legkésőbb most fel kell tenni a tűzhelyre, és beállítani a sűrűségét víz hozzáadásával. Ha forralás után, akkor most még egyszer tűzre kerül. (Régebben olyan receptet használtam, ami a leszűrt bogyóléhez képest 1/17 rész ecettel kérte a hígítást - ezt is lehet, viszont ez már játék a kémhatásokkal, és számíthatunk rá, hogy elszínezi az eredeti levet.) Itt nincs recept, csak a saját igényeink: akár fogjunk egy papírt, tollat ott helyben, mártogassuk, írjunk - és ha nekünk tetszik az állaga, akkor jó. Ha még híg, forraljuk tovább. Egyébként a már kész tintát is bátran tegyük vissza a tűzre, és sűrítsük-hígítsuk, ha valamiért nem vagyunk megelégedve vele.

Mézgát lehet még beletenni, ha sűrűbb és zselésebb tintára vágyunk: ez nem más, mint a cseresznyefákon és meggyfákon megjelenő "gyanta", amit ki kell szárítani, porrá kell őrölni, és aztán víz óvatos adagolásával kissé folyékonnyá tenni.

Illetve ez az a pillanat, amikor az írnokok legnagyobb segítője, a nátrium-benzoátos tartósító oldat is belekerül a tintába. Ha ez nincs (nálam az első két évben nem volt), akkor december és március között lesz egy szép nap, amikor boldogan kiterítjük a levélpapírt, és kibontjuk a tintásüveget - és valami gyanús állagú, felül vízszerű, alul betömörödött, bűzölgő löttyöt találunk az üvegben. Tartósítás híján szétesik a konzisztenciája (a vegyészek biztos jobban tudják, konkrétan mi zajlik ilyenkor), és már boríthatjuk is a komposztra.

És már kész is: 

A boldog tintatulajdonos aztán így játszott:

Még egy megdöbbenést tartogatott számomra a varjútövis: az első adag tisztességes zöld lett (5. minta), viszont a második adag tinta úgy lett, hogy viccből felfőztem az első adag kinyomkodása után megmaradt magos-bogyótöretes pépet a szűréskor fennakadt kocsonyás sűrűjével - és nem hittem a szememnek, hogy kék maradt (4. minta). Visszanéztem fél óra múlva: addigra mindig bezöldül. De ez csak azért sem. És nem lila, nem fekete, konkrétan kék. (Ebből még a tartósító is kimaradt véletlenül, de szerintem nem lesz rá szükség. :)

Építsünk magaságyást!

Ha már magas kupacokban áll a zöldhulladék a kertben, és jó lenne eltüntetni; vagy ha valamiért nem szeretnénk közvetlenül a talajba vetni  - mondjuk azért, mert nem jó szerkezetű, vagy szennyezett - akkor a legjobb ötlet egy méretes magaságyás készítése. Miért jó ez? Fő előnyeként azt szokták emlegetni, hogy nem kell olyan mélyre hajolni, és kényelmesebb a munka. Ez tény, viszont van egy ennél sokkal jelentősebb küldetése is a magaságyásnak: gyógyítja a talajt és a kert élővilágát. Az óriási mennyiségű zöldhulladék visszaforgatása és alapos komposztálása megnöveli a talaj tápanyagtartalmát, javítja a szerkezetét, megőrzi a víztartalmát, mégis átengedi a többletvizet - és a legfontosabb: élőhelyet teremt a nélkülözhetetlen lebontóknak, a földigilisztáknak és számos rovarfajnak. Így ha szeretnék jót tenni a kertnek és az élővilágnak is, akkor munkára fel!

Tavaly a dombágyás összerakása sem volt rossz móka, viszont sajnos nem vált be. A módszerrel nem volt semmi gond: csak én gondolkodtam kicsiben, mert az igazi dombágyás valahol 1,5 méter magasságban kezdődik, alaposan betakarva, teraszosítva, és akkor máris nem folyik el a víz róla annyira. Nálam sajnos nem volt ennyi felesleges termőföld. 

Így aztán a tavaly tavaszi szezon sikertelensége után ősszel elkészítettem ezt itt fent, 75 cm magasságban. Októberben vetettem bele fokhagymát, áttelelő Téli vajfej salátát és sarjadékhagymát, betakartam ezzel a két ablakkal, így szellősen, és az eredmény magáért beszélt. A saláta remekül megfejesedett (ami szabadföldben sohasem jött még össze nekem), és egy hónapja szinte folyamatosan salátát eszem. A láda középső részében kb. 30 közepes fej saláta termett, folyamatosan egyeltem - eleinte kicsiket ettem, aztán ahogy egyre több hely lett, tudtak terebélyesedni.

Így hát idén rászántam magam egy második magaságyás építésére, és ezt most alaposan dokumentáltam, hogy megoszthassam veletek.

Szóval, visszatérve a kezdő gondolatra: miért szeretem ennyire a magaságyást a szabadföldi vetéssel szemben?

• Remek vízgazdálkodás. A globális klímaválság egyik következménye, hogy a csapadék egyre kiszámíthatatlanabb módon érkezik. A tavasz, ami még 10 éve is megbízhatóan sok esőt hozott, viszonylag rendszeresen, most már kifejezetten száraz évszaknak tűnik. Az utóbbi években több március telt el egyetlen csepp eső nélkül (de októberben is jártam már így). Ilyen körülmények között létfontosságú, hogyan gazdálkodunk a talajba érkező vízzel. A bolygó szempontjából még felelősségteljesebb gondolat, hogy a kerti csapból kiengedhető vízzel is csínján bánjunk, és amit egyszer kiengedtünk onnan, az minél jobban, minél tovább hasznosuljon. A permakultúrának is az egyik alapgondolata, hogy a beérkező vizet minél lassabban engedjük át a területünkön. Öntözéskor a szabadföldi talajra érkező víz a lejtéstől függően gyorsan elfolyik az adott ágyásról, de még nagyobb gond az, hogy sokszor több víz párolog el, mint amennyi tényleg beivódik a gyökérzónába. A magaságyás jól rétegzett szerkezete viszont olyan, mint egy szivacs: sok vizet felvesz, jól is tudja ezt tárolni, viszont ha hirtelen nagy eső érkezik, nem pang benne a víz, hanem egyszerűen továbbengedi a talajba. A rétegzésnél majd elmondom, hogy működik ez. (A friss magvetésnél, ahol szintén folytonos nedvesség és meleg kell, szintén nagy előnyt ad.)

• Mindenféle zöldhulladékot elnyel, őrületes mennyiségben. Egy éven át gyűjtögettem a kerti fák ifjításából visszamaradó nagydarabos fás zöldhulladékot, de ezenkívül gyűlt még gally, kiszáradt fű, apró tűlevél és tujalevél - körülbelül 3-4 köbméternyi cucc, ami egy városi zártkertben komoly mennyiség, és nagyon tud éktelenkedni a fű közepén. Lehet fogadni, hogy a képen látható mennyiségből (plusz még egyszer ennyiből, ami nem látszik) mennyit nyelt be a "gödör" :) Nagyon szeretem az FKF-et, mert például szelektív hulladékgyűjtést végeznek, meg ilyesmi - de a folyamatos zöldhulladék-újrahasznosítás az pont egy olyan kényelmi szolgáltatás, amire igazából semmi szükség nem lenne, ha minden családi- és társasház komposztálással megoldaná a helyben termelődő zöldhulladék visszaforgatását. A magaságyások építését úgy is felfoghatjuk, mint egy befektetést: az önmagában haszontalan zöldhulladékot betesszük egy szerkezetbe "érni", és ennek során, a lebomlás közben belőle a talajba jutó tápanyagnak köszönhetően óriási hozamot fog hajtani, amit majd a zöldségeink egészségi állapotán és tápértékén láthatunk.

• Gyógyítja a kertet és az élővilágot. Ha komolyan gondoljuk a kertészkedést, akkor a munkánk élővilágra gyakorolt hatását, a "tágabb képet" is tartsuk mindig szem előtt. Minden kertészkedés ott kezdődik, hogy a talaj egészségét, jó szerkezetét, tápanyagtartalmát őrizzük - és amit a termesztéssel kiveszünk belőle, azt folyamatosan visszatápláljuk. Szerintem nagyon jó kifejezés, hogy építjük a talajt. Valóban minden egyes nap hozzáteszünk valamit: vagy egy olyan apróságot, hogy egy kis frissen lenyírt füvet odadobunk egy gyümölcsfa tányérjába talajtakarásnak, vagy pedig olyan nagyobb projektet, mint egy magaságyás összerakása. A talaj egészsége abban nyilvánul meg, hogy mennyire alkalmas élőhely a benne lakó szervezetek számára (barátainktól, a földigilisztáktól a rovarokon át a gombákig). A magaságyás szivacsos, folyamatosan enyhén nedves szerkezete kitűnően alkalmas számukra - és valójában ők itt a főszereplők, mert a bepakolt zöldhulladék lebontását ők végzik el. A lebontás közben felszabaduló hő (akár 40-50°C) pedig a hidegebb évszakban is tovább lehetővé teszi a növények növekedését.

• Nem kell hajolgatni. Apróságnak tűnik, de ha egész nap hajolgatunk a kertben, estére nem áll be annyira a derekunk, mintha a földig kellett volna. Nem lebecsülendő előny! :)

Térjünk is rá a gyakorlati részre. Hogyan építsek magaságyást?

Előre jeleznem kell, ez is olyan, mint a főzés: ahányan vagyunk, ugyanazt az ételt annyiféleképpen készítjük el. Elismert szerzők munkáiból indultam ki, aztán a saját tapasztalat alapján, és még inkább az éppen rendelkezésre álló anyagok alapján módosítottam rajta. Úgyhogy íme az én receptem. :)

Méretezés

Ássunk egy 50 cm mély gödröt. (Azért lett ennyi, mert szerettem volna minden zöldhulladékot beletenni, illetve a négy sarkán a tartóoszlopokat ilyen mélyre leengedni, hogy stabilan tartsanak.)

A szélessége annyi legyen, hogy mindkét irányból benyúlva az ágyás bármely részét elérhessük majd: nálam ezért lett 125 cm széles. A hosszúsága pedig azért lett 250 cm, hogy ne legyen leeső faanyag, amikor méretre fűrészelem a deszkákat. A deszkák akácból vagy még inkább vörösfenyőből legyenek, azok a nedvesedésre duzzadással reagálnak, így elképesztően hosszú ideig tudnak szolgálni. (Érdekes infó: Velence is vörösfenyő-cölöpökre épült, azok pedig már áznak pár száz éve a tengerben.)

Összerakás

Inkább egy kicsivel szélesebb gödröt ássatok, hogy ne járjatok úgy, mint én, hogy utólag kell tágítani, amikor már tenném bele a keretet. :) Ha elértük a tervezett mélységet, nevezzük ki az egyik sarkot, amihez igazítjuk, és onnan kiindulva építsük fel körbe. Használjunk vízmértéket, főleg ha ilyen izgő-mozgó homokos talajotok van, mint nekem. (Amúgy vicces, hogy ilyenkor igazából talajszelvényt is készítünk, és megnézhetjük, miből is áll a kertünk földje. Nálam 40 cm alatt indul az alig vályogos homok.)

A négy tartóoszlop alá érdemes téglát tenni, hogy megakadályozzuk a  szerkezet süllyedését. Körbe a deszkákat fokozatosan rakjuk körbe: nevezzünk ki egy oldalt, ahonnan majd töltjük, ott még ne deszkázzuk fel - majd csak a végén.

Ha kész az ásás, és idáig eljutottatok, akkor már túl vagytok a munka legutálatosabb részén, és jöhet a jutalomjáték!

Indul a rétegzés! - avagy a szabadulás a zöldhulladéktól.

Itt érdemes képben lenni a szerves hulladékok típusaival, amik felhasználhatóak. Durvától a finomig haladunk, ebben a sorrendben:

1. Nagydarabos fás hulladék: fatörzs-darabok (a méretre vágásánál a lebomlás törvényébe gondoljunk bele: minél nagyobb darabban van valami, annál lassabban bomlik)
2. Kisdarabos fás hulladék: ágak, gallyak, vesszők
3. Cserje-nyesedékek, száraz szalma
4. Avar (a diólevéltől sem kell félni, mert 9 hónap bomlás után már nem marad benne csírázásgátló anyag; amúgy meg a felszíntől, ahol a csírázás történik, legalább 20 cm választja el)
5. Komposzt (ha az ágyás használatának megkezdéséig van még legalább 3 hónapunk, akkor félig érett komposzt is mehet bele)
6. Termőföld a legtetejére
7. Talajtakarás: ha épp van, friss fűnyesedék a legjobb

Fontos: a komposztig minden egyes réteg után szórjunk egy minimális (1-2 cm) vastag földréteget, és alaposan öntözzük be! A bomláshoz nedves közeg kell - szárazon teljesen leáll. (Az alsó rétegek szellőssége viszont biztosítja, hogy elég oxigén van a szerkezetben, így a lebomlás nem mehet át rothadásba.)

Mutatom is a rétegeket:

Nagy ágakra a kis gallyak tömkelege.

És a legjobb része az ajándék trambulin a kertésznek. :)

(Egyrészt több belefér, másrészt kisebb darabokban gyorsabban bomlik a fás cucc.)

Rákerült minden fás szárú holmi, amit csak fel tudtam lelni:

Aztán az avar, amit még a járvány előtt elkértem a kedves szomszédoktól. Az avarnál fontos, hogy minél jobban keverjük be földdel, szalmával vagy fűnyesedékkel, mert amúgy betömörödik, lemezt alkot, és elzárja a víz útját. Az alábbi képen félig érett komposzttal forgatom össze az avart.

 A legtetejére pedig normál kerti termőföldet terítettem. Azért nem ér a tetejéig, mert elfáradtam, és egy másik napra hagytam a maradék föld visszalapátolását. :) Kész állapotban kb. 20 cm-es földréteg lesz a tetején. Ahogy a növényeink elkezdenek nőni, gyökereikkel hamar lejutnak majd a komposztos rétegbe, és imádni fogják, amit ott találnak!

Ez a magaságyás csak 45 cm magas lett. Rájöttem, hogy takarékosabb a deszkával, ha inkább mélyebbre viszem le.

Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok - amúgy mindenkit csak biztatni tudok, hogy amint lehet, fogjon bele, minden szempontból megtérül a munka! A keret beltartalma kb. 6-7 év alatt bomlik el teljesen, ezalatt fokról fokra süllyedni fog, ahogy a "tartószerkezet" elkorhad. Ha utána úgy döntünk, hogy arrébb visszük, akkor is kitűnő minőségű, újraépült talajt hagy maga után. Ha viszont folyamatosan akarjuk használni, akkor pedig töltögessük komposzttal, és takarjuk ugyanúgy, mint a szabadföldi talajt. Esetleg adjunk neki fél év pihenőt, amikor rátöltünk újra egy teljes rétegsort.

Sok sikert mindenkinek!