Egy elfelejtett édesség: ismered a csíramálét?

Ezúttal a konyhából jelentkezem. :) Szentesi nagymamámtól hallottam először a csíramáléról, amit az ő idején is és azóta is sokan rendszeresen fogyasztanak Csongrád megyének azon a környékén. Azon a tájon kívül viszont alig ismertem eddig bárkit is, aki tudja, hogy mi ez. Esélyes, hogy a csíramálé is azok közé az ételek közé tartozik, amiket vagy szeret, vagy utál az ember. Van, akit elriaszt az állaga, a nem szokványosan édes íze. Azonban én egyértelműen odavagyok érte, ezért családilag rendszeresen esszük. Most be is mutatom nektek, hátha kedvet kaptok az elkészítéséhez!

A csíramálé, mint minden népi édesség, faék egyszerűségű, cserébe egészen egyedi az íze. Valójában csak fogunk némi búzát, hagyjuk néhány napig csírázni, ezalatt a gyökerében és a hajtásában édes anyagok halmozódnak fel. Amikor ez a folyamat eléri a tetőpontot, még mielőtt elkezdene a friss hajtás bezöldülni (és a zöld színt adó klorofill bizony keserű!), ledaráljuk, bekeverjük liszttel és vízzel, majd kisütjük. Nagymamám idejében ez hagyományosan húsvéti desszert volt: otthon bekeverték a tésztát, aztán átvitték az utca végén levő pékhez, aki kisütötte nekik a csíramálét.

Vannak, akiket az íz motivál - másokat pedig az egészségügyi hatásokért vannak oda. Az utóbbiakról is csak jót tudok mondani:

• úgy édes, hogy nem tartalmaz hozzáadott ipari cukrot
• rengeteg vitamint és nyomelemet tartalmaz
• könnyen emészthető, telítetlen zsírsavakat tartalmaz, ami számos egészségügyi problémán segít (pl. belek, máj, vese, illetve fáradékonyság), illetve rendszeres fogyasztásával meg is előzhetjük a problémákat - ezek közül a legfontosabb az immunrendszer erősítése és a rák kivédése (egyébként az Avemar nevű rákgyógyszer hatóanyagát is búzacsírából vonják ki

Ennyi okosodás után akár már hozzá is láthatunk. :)

Szükségünk lesz az alábbiakra:

• 50 dkg bio búzamag (leginkább a fehéret ajánlom, de aki a fanyarabb ízt szereti, őszi búzából is csinálhatja)
• 1 kg liszt
• zsiradék: pl. kacsazsír vagy növényi olaj (a tepsibe való beleragadás ellen)
• botmixer

Így készítjük:

Fontos, hogy csíramálét készíteni mindig több napos móka, mert a magok csírázását nem nagyon tudjuk sürgetni. Általában 3-4 napos folyamattal érdemes tervezni. A csíráztatásnál kertészt kell játszanunk, és pontosan azokat a körülményeket kell utánoznunk a magok számára, mintha földben lennének. Ezért:

• Áztassuk be a magokat egy éjszakára. Eközben teremtsünk nekik teljes sötétséget.
• Utána alaposan szűrjük le a vizet, és terítsük ki a magokat egy tepsiben max. 2-3 cm vastagon.
• Az első napon legyen továbbra is olyan sötét, amennyire csak lehet, de szellőzzenek is közben (én több réteg konyharuhával szoktam leteríteni). A csírázás során a legfontosabb, hogy mindig épp csak annyira legyen vizes, mint egy kicsavart szivacs - ha száraz, akkor leáll a csírázás, és elpusztulnak a növénykék, ha pedig megáll a víz az edény alján, akkor berohadnak. (Tisztára, mint a komposztálásnál. :)

Így néz ki a csírázó búza a 2. napon.

Innentől már elég egy réteg nedves konyharuhát tartani a tetején.

3. nap

Már jól látszik, ahogy a gyökerek elkezdték egybeszőni az egészet. A felül levő hajtások pedig, mivel több fényt kaptak, halványan már zöldülnek. Itt már nincs mese, másnap le kell darálni.

4. nap

Abból tudjuk, hogy feldolgozásra kész a csíra, hogy a gyökerek teljesen összefonódtak, és szinte már csak egy táblában tudjuk kiszedni a cuccot a tepsiből. Emiatt belefér az a kockázat is, hogy a hajtások esetleg bezöldülnek kicsit - mert a gyökerek azok, amik igazán megadják a karakteres édes ízt.

A feldolgozás első lépése: tegyünk 1-2 cm vizet egy lábas aljába, és kezdjük el leturmixolni a csírákat. A víz azért kell, hogy ne égjen le a turmixgép. (Ha víz nélkül csinálnánk, később amúgy is fel kellene hígítani, szóval ugyanoda jutunk. :)

Utána fogjuk a pépet, és nyomkodjuk át kanállal egy szűrőn.

Átnyomkodás után még ne dobjuk el, tegyük félre - mert utána még kézzel is kipréselhetjük belőle, ami benne maradt (lásd két képpel feljebb).

Utána a kipréselt pépet még egyszer érdemes felönteni kis vízzel, és újra átnyomkodni kanállal a szűrőn, és kézzel megnyöszörgetni. Meglepően sok anyag jön még ki belőle másodszorra is.

Na de mit is préselünk ki belőle?

A szűrő alatt ez a fehér lé gyűlik össze az edényünkben, aminek a legeslegalján valami sűrűbb hófehér dolog tömörödik - a búzasikér.

Ehhez a léhez fokozatosan kevergetve hozzáadunk kb. 1 kg lisztet...

... néha kicsit kevesebb kell, néha több...

... de a lényeg az, hogy a végére palacsintatészta állaga legyen.

Kizsírozzuk (kiolajozzuk) a tepsit.

Ez az ízéhez nem szükséges, pusztán amiatt, hogy ne ragadjon bele menthetetlenül a széle, ami úgyis mindig jobban meg fog sülni, mint a közepe.

A kizsírozott tepsibe beleöntjük a tésztát. Fontos, hogy a tepsi szélétől legalább 2 cm-rel lejjebb érjen a folyékony tészta, mert sütés közben elindul felfelé. :)

(Utólag felvakarni embert próbáló munka....)

180-200°C-on kb. másfél óráig sütjük (egy óra után már kezdjük el sűrűbben figyelni; ha esetleg tovább kell sütni, 1 és 3/4 óra általában mindig elég neki)

Ilyen, amikor elkészült. Lehet vegyesen rakni a jobban megsült és a folyékony részét.

Hűtőben pár napig eláll, de ha sokat készítünk egyszerre, mélyhűteni is lehet, aztán apránként felfalni a készletet.

Jó étvágyat!

Az írnok boszorkánykonyhája: avagy így készíts bogyótintát

Minden hónapnak van egy olyan titka, amiért már alig várom, hogy végre forduljon a naptár. Ilyen érzés áprilisban megpillantani az első keltikéket, júliusban begyűjteni és leszárítani az első adag apróbojtorjánt teának - szeptemberben pedig már tűkön ülök, hogy begyűjthessem a kerekedő lilás-feketés bogyókat, amikből tintát lehet főzni.

Nem tudom, említettem-e már, de imádok levelezni. Több olyan barátom is van, itthon és külföldön, akikkel a kapcsolatunk fontos részét képezik a rendszeresen járó kézzel írt üzenetek. Ezeket pedig nagyon szeretem feldobni azzal, hogy maga a tinta is teljesen természetes anyagokból készül. Ráadásul - és ezt több év tapasztalatából tudom már mondani - szerintem színükben, minőségükben utcahosszal rávernek a gyári tintákra.

Szóval hogy is kezdjük? Először is ismerkedjünk meg a három növénnyel, amik nélkül ez a műsor nem jöhetne létre:

Amerikai alkörmös (Phytolacca americana)
(Forrás: hobbikert.hu)

Az amerikai alkörmöst bizonyára már sokan ismerik, és valószínűleg szívből utálják is. Ugyanis invazív növény (Észak-Amerikából hurcolták be), tehát előszeretettel szorítja ki az őshonos fajainkat, és fantasztikus sikerrel tud szaporodni. És ahova beteszi a lábát, onnan nehéz kiűzni - mélybe törő, elágazó főgyökerét esélyünk nincs kitépni, esetleg markológéppel. Viszont a bogyó leve sűrű, sötétrózsaszín, ami kitűnő festőnövénnyé teszi. Vigyázat! A növény minden része mérgező.

Fun fact: állítólag az amerikai alkotmány első példányát is ilyen tintával körmölték le. De ha esetleg ez így nem is igaz, az már valószínűbb, hogy a 18-19. századi Egyesült Államokban előszeretettel kotyvasztottak otthon ilyen tintát a hétköznapi magánlevelezéshez.

Varjútövis benge (Rhamnus cathartica)

Eggyel barátságosabb jószág a varjútövis, ami ugyan nem mérgező, de hasmenést okoz (a népi gyógyászatban hagyományosan hashajtóként alkalmazták). Én nem ezért szeretem, hanem azért, mert a bogyók lilásfekete színét meghazudtolva a legszebb sötétzöld színt képes a papírra varázsolni, amit csak ismerek.

Fekete bodza (Sambucus nigra)
(Forrás: wikipedia.hu)

A harmadik mindannyiunk régi, kedves ismerőse: a bodza. Ő nemcsak hogy nem mérgező, hanem rendkívül jó hatású a szervezetre, mert vitaminokat és flavonoidokat tartalmaz. Ha a megevése mellett döntünk, vigyázzunk, hogy kizárólag a teljesen érett bogyókat fogyasszuk, mert éretlen formájában még tartalmaz méreganyagokat. Én most ellenálltam a kísértésnek, hogy lekvárt főzzek belőle, sokkal inkább a sötétlila, de inkább sötétszürke-fekete felé hajló tintaszínt szerettem volna a papíron látni. 

A tintafőzést a varjútövisen fogom bemutatni, de mindegyik bogyóval pontosan ugyanúgy zajlik a művelet. (Egy fontos kitétellel: az alkörmössel való munka során feltétlenül húzzunk mosogatókesztyűt, ne érintkezzen még a bőrünkkel se.)

Először is szedjük le az érett, lédús termést:

Ha ez sikerült, és épségben haza is juttattuk, akkor szuper! Ha nincs időnk aznap feldolgozni, semmi baj, pár napig vidáman eláll a hűtőben, a tinta minőségét saját tapasztalatom szerint nem befolyásolja.

Ezután két út áll előttünk. Mindkettőhöz szükség lesz női harisnyára. :)

a) a bogyókat vagy hidegen préseljük ki,

b) vagy öt-tíz perces főzés (és aztán persze lehűlés) után, a lehető legkevesebb plusz víz hozzáadásával (tényleg épp csak annyit adagoljunk, hogy ne égjen le).

A harisnyát kb. 20 cm-es darabokra vagdossuk, és ha pont középső rész, egyik végét fonallal lecsomózzuk - lényeg, hogy kis szűrőzsákokat készítünk, amikbe a bogyókat bele tudjuk tölteni. Színenként egy szűrőzsákra lesz szükség, és utána a beletöltött bogyók rendkívül alapos nyöszörgetésével kinyerjük az összes levet, ami kinyerhető:

Dől a lé

Ha már a lábaskánkban van a lé, utána jut szerephez ismét a harisnya: gumizzunk rá egy darabot lazán egy üvegre úgy, hogy tölcsérszerűen behorpadjon a teteje, és öntsük át ezen a finom szűrőn még egyszer a levet. Én öntés közben a közepét le szoktam nyomni egy kiskanállal, így valóban tölcsérformát ölt, és könnyebben folyik át a lé. Illetve most kezd el fennmaradni az a kocsonyás sűrűje, ami az első rostán még átjött, itt viszont öntés közben összegyűlik, és a kiskanállal arrébb lehet noszogatni, hogy a hígabb rész átférjen tőle (és a dugulás miatt ne borítsa el a tinta az asztalt, mint ahogy az egyszer megtörtént velem... :) Ez a kocsonyás rész igazi kincs, vigyázva kaparjuk is ki külön - szinte festék minőségű a sűrűsége miatt. Hígíthatunk is rajta, ha úgy jobban szeretjük, vagy ha véletlen túl híg lett az átszűrt rész, visszasűríthetjük.

Hogyha hidegen préseltük, legkésőbb most fel kell tenni a tűzhelyre, és beállítani a sűrűségét víz hozzáadásával. Ha forralás után, akkor most még egyszer tűzre kerül. (Régebben olyan receptet használtam, ami a leszűrt bogyóléhez képest 1/17 rész ecettel kérte a hígítást - ezt is lehet, viszont ez már játék a kémhatásokkal, és számíthatunk rá, hogy elszínezi az eredeti levet.) Itt nincs recept, csak a saját igényeink: akár fogjunk egy papírt, tollat ott helyben, mártogassuk, írjunk - és ha nekünk tetszik az állaga, akkor jó. Ha még híg, forraljuk tovább. Egyébként a már kész tintát is bátran tegyük vissza a tűzre, és sűrítsük-hígítsuk, ha valamiért nem vagyunk megelégedve vele.

Mézgát lehet még beletenni, ha sűrűbb és zselésebb tintára vágyunk: ez nem más, mint a cseresznyefákon és meggyfákon megjelenő "gyanta", amit ki kell szárítani, porrá kell őrölni, és aztán víz óvatos adagolásával kissé folyékonnyá tenni.

Illetve ez az a pillanat, amikor az írnokok legnagyobb segítője, a nátrium-benzoátos tartósító oldat is belekerül a tintába. Ha ez nincs (nálam az első két évben nem volt), akkor december és március között lesz egy szép nap, amikor boldogan kiterítjük a levélpapírt, és kibontjuk a tintásüveget - és valami gyanús állagú, felül vízszerű, alul betömörödött, bűzölgő löttyöt találunk az üvegben. Tartósítás híján szétesik a konzisztenciája (a vegyészek biztos jobban tudják, konkrétan mi zajlik ilyenkor), és már boríthatjuk is a komposztra.

És már kész is: 

A boldog tintatulajdonos aztán így játszott:

Még egy megdöbbenést tartogatott számomra a varjútövis: az első adag tisztességes zöld lett (5. minta), viszont a második adag tinta úgy lett, hogy viccből felfőztem az első adag kinyomkodása után megmaradt magos-bogyótöretes pépet a szűréskor fennakadt kocsonyás sűrűjével - és nem hittem a szememnek, hogy kék maradt (4. minta). Visszanéztem fél óra múlva: addigra mindig bezöldül. De ez csak azért sem. És nem lila, nem fekete, konkrétan kék. (Ebből még a tartósító is kimaradt véletlenül, de szerintem nem lesz rá szükség. :)

Építsünk magaságyást!

Ha már magas kupacokban áll a zöldhulladék a kertben, és jó lenne eltüntetni; vagy ha valamiért nem szeretnénk közvetlenül a talajba vetni  - mondjuk azért, mert nem jó szerkezetű, vagy szennyezett - akkor a legjobb ötlet egy méretes magaságyás készítése. Miért jó ez? Fő előnyeként azt szokták emlegetni, hogy nem kell olyan mélyre hajolni, és kényelmesebb a munka. Ez tény, viszont van egy ennél sokkal jelentősebb küldetése is a magaságyásnak: gyógyítja a talajt és a kert élővilágát. Az óriási mennyiségű zöldhulladék visszaforgatása és alapos komposztálása megnöveli a talaj tápanyagtartalmát, javítja a szerkezetét, megőrzi a víztartalmát, mégis átengedi a többletvizet - és a legfontosabb: élőhelyet teremt a nélkülözhetetlen lebontóknak, a földigilisztáknak és számos rovarfajnak. Így ha szeretnék jót tenni a kertnek és az élővilágnak is, akkor munkára fel!

Tavaly a dombágyás összerakása sem volt rossz móka, viszont sajnos nem vált be. A módszerrel nem volt semmi gond: csak én gondolkodtam kicsiben, mert az igazi dombágyás valahol 1,5 méter magasságban kezdődik, alaposan betakarva, teraszosítva, és akkor máris nem folyik el a víz róla annyira. Nálam sajnos nem volt ennyi felesleges termőföld. 

Így aztán a tavaly tavaszi szezon sikertelensége után ősszel elkészítettem ezt itt fent, 75 cm magasságban. Októberben vetettem bele fokhagymát, áttelelő Téli vajfej salátát és sarjadékhagymát, betakartam ezzel a két ablakkal, így szellősen, és az eredmény magáért beszélt. A saláta remekül megfejesedett (ami szabadföldben sohasem jött még össze nekem), és egy hónapja szinte folyamatosan salátát eszem. A láda középső részében kb. 30 közepes fej saláta termett, folyamatosan egyeltem - eleinte kicsiket ettem, aztán ahogy egyre több hely lett, tudtak terebélyesedni.

Így hát idén rászántam magam egy második magaságyás építésére, és ezt most alaposan dokumentáltam, hogy megoszthassam veletek.

Szóval, visszatérve a kezdő gondolatra: miért szeretem ennyire a magaságyást a szabadföldi vetéssel szemben?

• Remek vízgazdálkodás. A globális klímaválság egyik következménye, hogy a csapadék egyre kiszámíthatatlanabb módon érkezik. A tavasz, ami még 10 éve is megbízhatóan sok esőt hozott, viszonylag rendszeresen, most már kifejezetten száraz évszaknak tűnik. Az utóbbi években több március telt el egyetlen csepp eső nélkül (de októberben is jártam már így). Ilyen körülmények között létfontosságú, hogyan gazdálkodunk a talajba érkező vízzel. A bolygó szempontjából még felelősségteljesebb gondolat, hogy a kerti csapból kiengedhető vízzel is csínján bánjunk, és amit egyszer kiengedtünk onnan, az minél jobban, minél tovább hasznosuljon. A permakultúrának is az egyik alapgondolata, hogy a beérkező vizet minél lassabban engedjük át a területünkön. Öntözéskor a szabadföldi talajra érkező víz a lejtéstől függően gyorsan elfolyik az adott ágyásról, de még nagyobb gond az, hogy sokszor több víz párolog el, mint amennyi tényleg beivódik a gyökérzónába. A magaságyás jól rétegzett szerkezete viszont olyan, mint egy szivacs: sok vizet felvesz, jól is tudja ezt tárolni, viszont ha hirtelen nagy eső érkezik, nem pang benne a víz, hanem egyszerűen továbbengedi a talajba. A rétegzésnél majd elmondom, hogy működik ez. (A friss magvetésnél, ahol szintén folytonos nedvesség és meleg kell, szintén nagy előnyt ad.)

• Mindenféle zöldhulladékot elnyel, őrületes mennyiségben. Egy éven át gyűjtögettem a kerti fák ifjításából visszamaradó nagydarabos fás zöldhulladékot, de ezenkívül gyűlt még gally, kiszáradt fű, apró tűlevél és tujalevél - körülbelül 3-4 köbméternyi cucc, ami egy városi zártkertben komoly mennyiség, és nagyon tud éktelenkedni a fű közepén. Lehet fogadni, hogy a képen látható mennyiségből (plusz még egyszer ennyiből, ami nem látszik) mennyit nyelt be a "gödör" :) Nagyon szeretem az FKF-et, mert például szelektív hulladékgyűjtést végeznek, meg ilyesmi - de a folyamatos zöldhulladék-újrahasznosítás az pont egy olyan kényelmi szolgáltatás, amire igazából semmi szükség nem lenne, ha minden családi- és társasház komposztálással megoldaná a helyben termelődő zöldhulladék visszaforgatását. A magaságyások építését úgy is felfoghatjuk, mint egy befektetést: az önmagában haszontalan zöldhulladékot betesszük egy szerkezetbe "érni", és ennek során, a lebomlás közben belőle a talajba jutó tápanyagnak köszönhetően óriási hozamot fog hajtani, amit majd a zöldségeink egészségi állapotán és tápértékén láthatunk.

• Gyógyítja a kertet és az élővilágot. Ha komolyan gondoljuk a kertészkedést, akkor a munkánk élővilágra gyakorolt hatását, a "tágabb képet" is tartsuk mindig szem előtt. Minden kertészkedés ott kezdődik, hogy a talaj egészségét, jó szerkezetét, tápanyagtartalmát őrizzük - és amit a termesztéssel kiveszünk belőle, azt folyamatosan visszatápláljuk. Szerintem nagyon jó kifejezés, hogy építjük a talajt. Valóban minden egyes nap hozzáteszünk valamit: vagy egy olyan apróságot, hogy egy kis frissen lenyírt füvet odadobunk egy gyümölcsfa tányérjába talajtakarásnak, vagy pedig olyan nagyobb projektet, mint egy magaságyás összerakása. A talaj egészsége abban nyilvánul meg, hogy mennyire alkalmas élőhely a benne lakó szervezetek számára (barátainktól, a földigilisztáktól a rovarokon át a gombákig). A magaságyás szivacsos, folyamatosan enyhén nedves szerkezete kitűnően alkalmas számukra - és valójában ők itt a főszereplők, mert a bepakolt zöldhulladék lebontását ők végzik el. A lebontás közben felszabaduló hő (akár 40-50°C) pedig a hidegebb évszakban is tovább lehetővé teszi a növények növekedését.

• Nem kell hajolgatni. Apróságnak tűnik, de ha egész nap hajolgatunk a kertben, estére nem áll be annyira a derekunk, mintha a földig kellett volna. Nem lebecsülendő előny! :)

Térjünk is rá a gyakorlati részre. Hogyan építsek magaságyást?

Előre jeleznem kell, ez is olyan, mint a főzés: ahányan vagyunk, ugyanazt az ételt annyiféleképpen készítjük el. Elismert szerzők munkáiból indultam ki, aztán a saját tapasztalat alapján, és még inkább az éppen rendelkezésre álló anyagok alapján módosítottam rajta. Úgyhogy íme az én receptem. :)

Méretezés

Ássunk egy 50 cm mély gödröt. (Azért lett ennyi, mert szerettem volna minden zöldhulladékot beletenni, illetve a négy sarkán a tartóoszlopokat ilyen mélyre leengedni, hogy stabilan tartsanak.)

A szélessége annyi legyen, hogy mindkét irányból benyúlva az ágyás bármely részét elérhessük majd: nálam ezért lett 125 cm széles. A hosszúsága pedig azért lett 250 cm, hogy ne legyen leeső faanyag, amikor méretre fűrészelem a deszkákat. A deszkák akácból vagy még inkább vörösfenyőből legyenek, azok a nedvesedésre duzzadással reagálnak, így elképesztően hosszú ideig tudnak szolgálni. (Érdekes infó: Velence is vörösfenyő-cölöpökre épült, azok pedig már áznak pár száz éve a tengerben.)

Összerakás

Inkább egy kicsivel szélesebb gödröt ássatok, hogy ne járjatok úgy, mint én, hogy utólag kell tágítani, amikor már tenném bele a keretet. :) Ha elértük a tervezett mélységet, nevezzük ki az egyik sarkot, amihez igazítjuk, és onnan kiindulva építsük fel körbe. Használjunk vízmértéket, főleg ha ilyen izgő-mozgó homokos talajotok van, mint nekem. (Amúgy vicces, hogy ilyenkor igazából talajszelvényt is készítünk, és megnézhetjük, miből is áll a kertünk földje. Nálam 40 cm alatt indul az alig vályogos homok.)

A négy tartóoszlop alá érdemes téglát tenni, hogy megakadályozzuk a  szerkezet süllyedését. Körbe a deszkákat fokozatosan rakjuk körbe: nevezzünk ki egy oldalt, ahonnan majd töltjük, ott még ne deszkázzuk fel - majd csak a végén.

Ha kész az ásás, és idáig eljutottatok, akkor már túl vagytok a munka legutálatosabb részén, és jöhet a jutalomjáték!

Indul a rétegzés! - avagy a szabadulás a zöldhulladéktól.

Itt érdemes képben lenni a szerves hulladékok típusaival, amik felhasználhatóak. Durvától a finomig haladunk, ebben a sorrendben:

1. Nagydarabos fás hulladék: fatörzs-darabok (a méretre vágásánál a lebomlás törvényébe gondoljunk bele: minél nagyobb darabban van valami, annál lassabban bomlik)
2. Kisdarabos fás hulladék: ágak, gallyak, vesszők
3. Cserje-nyesedékek, száraz szalma
4. Avar (a diólevéltől sem kell félni, mert 9 hónap bomlás után már nem marad benne csírázásgátló anyag; amúgy meg a felszíntől, ahol a csírázás történik, legalább 20 cm választja el)
5. Komposzt (ha az ágyás használatának megkezdéséig van még legalább 3 hónapunk, akkor félig érett komposzt is mehet bele)
6. Termőföld a legtetejére
7. Talajtakarás: ha épp van, friss fűnyesedék a legjobb

Fontos: a komposztig minden egyes réteg után szórjunk egy minimális (1-2 cm) vastag földréteget, és alaposan öntözzük be! A bomláshoz nedves közeg kell - szárazon teljesen leáll. (Az alsó rétegek szellőssége viszont biztosítja, hogy elég oxigén van a szerkezetben, így a lebomlás nem mehet át rothadásba.)

Mutatom is a rétegeket:

Nagy ágakra a kis gallyak tömkelege.

És a legjobb része az ajándék trambulin a kertésznek. :)

(Egyrészt több belefér, másrészt kisebb darabokban gyorsabban bomlik a fás cucc.)

Rákerült minden fás szárú holmi, amit csak fel tudtam lelni:

Aztán az avar, amit még a járvány előtt elkértem a kedves szomszédoktól. Az avarnál fontos, hogy minél jobban keverjük be földdel, szalmával vagy fűnyesedékkel, mert amúgy betömörödik, lemezt alkot, és elzárja a víz útját. Az alábbi képen félig érett komposzttal forgatom össze az avart.

 A legtetejére pedig normál kerti termőföldet terítettem. Azért nem ér a tetejéig, mert elfáradtam, és egy másik napra hagytam a maradék föld visszalapátolását. :) Kész állapotban kb. 20 cm-es földréteg lesz a tetején. Ahogy a növényeink elkezdenek nőni, gyökereikkel hamar lejutnak majd a komposztos rétegbe, és imádni fogják, amit ott találnak!

Ez a magaságyás csak 45 cm magas lett. Rájöttem, hogy takarékosabb a deszkával, ha inkább mélyebbre viszem le.

Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok - amúgy mindenkit csak biztatni tudok, hogy amint lehet, fogjon bele, minden szempontból megtérül a munka! A keret beltartalma kb. 6-7 év alatt bomlik el teljesen, ezalatt fokról fokra süllyedni fog, ahogy a "tartószerkezet" elkorhad. Ha utána úgy döntünk, hogy arrébb visszük, akkor is kitűnő minőségű, újraépült talajt hagy maga után. Ha viszont folyamatosan akarjuk használni, akkor pedig töltögessük komposzttal, és takarjuk ugyanúgy, mint a szabadföldi talajt. Esetleg adjunk neki fél év pihenőt, amikor rátöltünk újra egy teljes rétegsort.

Sok sikert mindenkinek!

Építsünk dombágyást!

Van egy kertész. Már szinte ki sem látszik a rengeteg fatörzsből és gallyból, ami szerves anyagként felhalmozódott a kertjében. Ráadásul még néhány elképesztő erdőillatú komposztbuckán is át kell lépdelnie, ha bárhová el akar jutni a kertben. Hát ez tarthatatlan helyzet... Mit lehet ilyenkor tenni? Építsünk dombágyást! Aztán, ha kész, elmehetünk összeszedni a környéken heverő kidobált karácsonyfákat is, és kezdhetjük elölről az egészet...

A hagyományos termesztési formák - sorba vetés, négyzetrácsos kert - mellett egyre többen ismerik már az olyan alternatív megoldásokat, mint a vegyes parcellás vetés, magaságyás és a dombágyás. Én most a dombágyást kezdtem el tesztelni. Egyrészt még sosem próbáltam, és így kíváncsi voltam, hogyan működik, másrészt úgy láttam, új elemként kitűnően illeszkedne a permakultúrás rendszerembe.

A permakultúra egyik fő gondolata, hogy egységes természeti rendszerként lássuk a kertünket, és benne saját magunkat is, a kertben forgó anyagokkal és vízzel pedig felelősen bánjunk. Ami engem illet, tavaly ki kellett vágnom nyolc elszáradt tuját, ezt a rengeteg fát pedig valahova tennem kellett. Az alapszabály az, hogy az itt létrejött szerves anyagot nem viszem ki a területemről. Két oka van ennek: az egyik az, hogy ezt az anyagot ezek a növények az innen kivett tápanyagból építették fel, és ennek a tápanyagnak ebbe a talajba kellene visszabomlania, hogy további növényeknek adhasson életet. A másik ok pedig az, hogy nincs szükség arra, hogy egy kukásautó benzint égessen azért, hogy elvigye a zöldhulladékomat (műanyag zsákban!) a Főkerthez, ahol ugyan komposztálják, és elvileg onnan visszavásárolhatnám (extra kiadás!), de a máshonnan vásárolt komposztba valahogy mindig belekeverednek műanyagdarabok és még ki tudja mi, amit nem is látunk szabad szemmel. Szóval maradok annál, hogy házilag. :)

Így jutottam el oda, hogy kéne valami, ami képes elnyelni rettentő mennyiségű fás zöldhulladékot a legkisebb pénz- és munkaráfordítással - ezért kipróbáltam a dombágyást.

A dombágyásról legelőször a permakultúra-táborokban és a Biofüzetek sorozat 4. részében (Dombágyásos kertművelés) hallottam. Az ötlet - nahát, ez is! - eredetileg Kínából származik, de Európában német kertészek dolgozták ki az alapjait a hatvanas években. Szóval annyira már nem új dolog. :)

Miért jó nekünk a dombágyás?

• Kis területen sokkal nagyobb terméshozamot tudunk elérni, mintha a talajszinten vetnénk sorokba. Ez azért van, mert sokkal több tápanyagot tartalmaz a terület, ezért valamivel sűrűbben is hagyhatjuk a növényeket.
• Mivel sűrűbben fedik be a felszínt a növényeink, így a gyomok jóval kevesebb tápanyaghoz és helyhez jutnak, tehát versenyhátrányba kerülnek. Hajrá zöldségek!
• Kihasználhatjuk a növénytársítások lehetőségét is, és telepíthetünk egymáshoz közel olyan zöldségféléket, amik védik egymást vagy serkentik egymás növekedését.
• Mivel kiemelkedik a földből, a dombágyás bevethető felszíne is nagyobb, mint a terület, amin áll, majdnem a kétszerese - szóval a matematika is a mi oldalunkon áll most :)
• Ha megfelelően zajlik a korhadás, ez meleget sugároz, tehát korábban kezdhetünk vetni és tovább takaríthatunk be - azaz meghosszabbodik a tenyészidőszak.
• 7 évig garantálja a megnőtt terméshozamot, és bár évről évre fokozatosan kimerül, még a 7. év után is úgy marad ott utána a talaj, hogy alaposan megemelkedik a humusztartalma. Így lépésről lépésre meggyógyíthatjuk a kertünk talaját.

Van hátránya is azért?

Sajnos van.

• Munkaigényesebb, mert rendszeres ápolásra szorul: az ápolási munkái közül legfontosabb az öntözés, mert az építmény folyamatos lebomlásához és a tápanyagok felszabadulásához a dombot állandóan nedvesen kell tartanunk. A nagyobb felületnek is ez a hátránya, hogy jobban éri a nap, a szél, így könnyebben kiszárad. Csepegtető öntözésben is érdemes gondolkodni.  Emellett gyomtalanítanunk is kell: még ha kevesebb is lesz, addig kell kiszednünk őket, amíg kicsik, mert egyébként a fejlett gyökérzetük már komoly darabokat szakítana ki az ágyásból, ha sokáig várunk a kitépésükkel.
• Nem kezdőknek való logisztikai feladvány: ugyanis sokféle anyagnak kell rendelkezésre állnia a felépítéshez, amikről már hónapokkal előtte gondoskodni kell. Be kell szerezni a fatörzseket, ágakat, gallyakat; gyeptéglát kell vágni vagy avart kell gyűjteni; és ami a legidőigényesebb, a takaróréteghez megfelelő mennyiségű kitűnő komposztunknak kell lennie, aminek az elkészülése nyáron is minimum 3 hónap. A komposzthoz pedig kell "barna" fás anyag, "zöld" nedves, lágyszárú hulladék, konyhai hulladék, és föld.

Hogyan építsük meg?

De ha ez mind megvan, akkor már igazi jutalomjáték az összerakása. A legfontosabb, hogy észak-déli irányban jelöljük ki a területét, hogy mindkét oldalát egyformán érhesse a nap. Ajánlott szélessége 1,5 - 2 m, hosszúságát pedig 8 m-ig növelhetjük helytől függően. Magassága a rendelkezésre álló anyagtól függ, de érdemes nagyjából derékmagasságban vagy kicsit fölötte tervezni a tetejét (kb. 1 m) - hogy kényelmesen elérjük.

Így következnek a rétegek egymás után:

• Árok: a teljes alapterületen ásunk egy 30 cm mély árkot
• Szerves anyag: az árok közepétől indulva behelyezzük a fás hulladékot, vastagtól a vékony felé haladva (törzsek, ágak, gallyak, szárak, szalma)
• Tömörítés, Öntözés: a réseket töltsük ki talajjal, tömörítsük meg - és kezdjük el beöntözni, hogy az alsó rétegek is nedvesek legyenek (ajánlott nedvesség: "mint egy kicsavart szivacs", pont mint a komposzthalom készítésénél)
• Gyeptégla, Avar, Föld: takarjuk be gyeptéglával vagy jó sok avar és kevés föld keverékével - ismét tömörítsük, majd öntözzük be
• Komposzt: végül takarjuk be az egészet kitűnő komposzttal kevert kerti földdel - és megint tömörítsünk, alakítsuk formára (lapogassuk le a tetejét), és utoljára is öntözzük be.

A dombágyást ősszel érdemes megépíteni, jól betakargatni avarral a fagyok ellen, aztán hagyjuk pihenni kora tavaszig, amikor elkezdhetjük bele a magvetést vagy a palántázást.

Mi fog történni ezután a dombágyásunkkal?

A lombréteg korhadásához 2-3 évre van szükség, a fás részek pedig 5-7 év alatt bomlanak el, ezalatt folyamatosan táplálják a dombágyás talaját.  Minél több szilárd fás anyagot használunk fel, annál tovább él az ágyás, mert ezek bomlanak a leglassabban. Az évek során egyre jobban lelappad a domb. Mivel megnövekedett tápanyagtartalmat hagy maga után a talajban, nem érdemes még egyszer ugyanoda tenni az ágyást (a tápanyag-túladagolást elkerülendő), hanem vándoroltassuk.

Hogyan vessünk bele?

A dombágyáson nem kell megvárni, amíg felszárad a talaj, hanem minél korábban, már februárban elkezdhetjük a vetést a korai zöldekkel (zsázsa, korai sárgarépa, petrezselyem, saláták, zöldborsó, spenót, sóska); utána majd jöhet a káposzta, zeller, retek, hagyma; májusban pedig a domb tetejére a paradicsom.

Mivel a dombágyás tápanyagtartalma évről évre csökkenni fog, érdemes úgy gondolkodni, hogy a leginkább tápanyagigényes kultúrákkal kezdünk, tehát az 1-4. évben vegyeskultúrás zöldségtermesztésre érdemes használni. Az 5. év tavaszán vethetünk bele csillagfürtöt, ami pillangósvirágúakhoz híven nitrogénnel fogja gazdagítani a talajt; virágzáskor pedig belekapáljuk a talajba; utána pedig augusztusban teleültethetjük szamócával az egészet, ami két évig maradhat. A 7. évben, miután áprilisban leérik a szamóca, még egy évre burgonyát is vethetünk bele.

*                *                *

Ha tetszett a móka, kezdd elölről az egészet!

Annyira poén volt az összerakása, hogy elhatároztam, máris elkezdem gyűjteni az anyagot a következőhöz. És amikor elkezdtem ezen gondolkodni, összekapcsolódott a fejemben egy másik problémával, ami már évek óta bökte a szemem: a januárban kidobált rengeteg, rengeteg karácsonyfa.

Amíg nem dombágyásban gondolkodtam, addig nem akartam a meglevő tujahulladék mellé még fenyőt is behozni, mert egyik lassabban bomlik, mint a másik, és egy évtized alatt nem lehetne annyit tábortüzezni, hogy ez mind elfogyjon; itt a XVII. kerületben pedig - szerencsére! - már tilos az avarégetés is, meg a zöldhulladék otthoni eltüzelése is, mert pocsék a fűtőértéke, és több szennyezést okoz a környezetben is és a kéményben is, mint amennyi haszna van. Szóval ez a megoldás is ki van csukva.

A dombágyás viszont pont ezen segít. A karácsonyfákat a szemétszállító hivatalosan a távfűtő művekhez juttatja el, ahol a távhőben hasznosul az energiája, és nem mondjuk a kommunális hulladékban végzi. Ez szép és jó, mert a semminél tényleg jobb - viszont ezt a távhőt azért mégiscsak ugyanazzal a tarifával adják el nekünk, mint mondjuk a szén- vagy földgáztüzelésből származót, így ez csak apró szépségtapasz. Az igazi gond magával az égetéssel van: az élő fa a növekedése során szén-dioxidot lélegzik be a légkörből, és többek közt ezt is beépíti a saját testébe, ahogy növekedik. Egyre többet. Viszont amikor elégetjük a fát, ez a folyamat megfordul, és a megkötött szén-dioxid kiszabadul a levegőbe, tovább fokozva az üvegházhatást és a globális felmelegedést. Ezért környezetvédő szemmel is fontos, hogy ez a szén-dioxid megkötve maradjon, vagy magában a fában, vagy pedig - ha elkorhadt - a talajban. Úgyhogy nekiiramodtam, hogy minél több kirakott karácsonyfát bevonszoljak a kertbe.

A fákat legallyaztam, most külön kupacban vannak a törzsek és a gallyak

Oké, oké, de mindenki mégsem csinálhatja ezt. Hát, nagyon szép lenne, de persze, hogy nem. Én eddig 10-nél járok, de az idei évben meglátom, hogy hány fát képes "eltüntetni" a kert, és akkor már konkrétabb számokat is tudok mondani. Most durván úgy becsülöm, hogy ha minden utcára jut csak egy ilyen őrült, mint én, és ők csak egyetlen közepes méretű dombágyást csinálnak, akkor már meg van oldva a helyzet. Ez azért nem olyan rossz arány! :)

Ma reggel még ökörszemet is láttam az ágkupacon

Az extra öröm pedig az, hogy találtam egy okot, hogy már januárban is kertészkedhessek... :)

Ráadásul valaki úgy dobta ki a fáját, hogy rajta hagyta a csillagszórót, úgyhogy még egy kis plusz karácsony is jutott.

WWOOF-os kalandjaim 1. - Purbach am Neusiedler See

Mert hogy ilyen dolgok is történnek velem. És ha már történnek, akkor mesélek is. A rendhagyó módon, teljesen szálloda- és hostelmentesen történő külföldre utazgatást mindig is nagyon szerettem, a CouchSurfinget aktívabb-passzívabb periódusokkal idestova hat éve űzöm, úgyhogy már jó ideje szemeztem ezzel a WWOOF (Worldwide Opportunities on Organic Farms) nevű mozgalommal. Erről azt kell tudni, hogy a CouchSurfinghez hasonlóan totál idegenek adnak szállást, illetve szállnak meg valakinél; viszont itt a megállapodás abból áll, hogy a vendég néhány órát (az én esetemben most ötöt) önkéntesként dolgozik a vendéglátó kertjében/gazdaságában, a vendéglátó pedig cserébe szállást és teljes ellátást ad, és mivel a munkaidő rövid, marad idő a környék felfedezésére is. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvet is gyakorolja közben az ember, és nyelvtanárként az ilyen, szakszóval immersion learningnek (azaz "teljesen belemerülős" tanulásnak) nevezett helyzeteket tartom a legértékesebbnek. Őszintén, legszívesebben visszaadnám a diplomámat, és mindenkit elküldenék egy évre ilyet csinálni. Ennél jobbat én nem tudok adni, és szerintem a méregdrága bentlakásos tanfolyamok sem. Komolyan. :) Még olyan gyönyörű szavakat is meg lehet tanulni, mint Scheibtruhe meg Zwetschge, és álmodból felkeltve is menni fog két nap után az összes, könyvből zavaros helyhatározó, mint pl. hinüber, heraus, dort oben, drüben, runter, meg a többiek. (Nyelvtanár off.) Még egy kis adalék, hogy a WWOOF-ot 1971-ben alapította egy londoni titkárnő, amikor internetnek még híre sem volt, azzal a szándékkal, hogy közelebb hozza egymáshoz a várost és a falut, ismertebbé tegye a biogazdálkodást, illetve hogy a városi életből kiábránduló betonlakók számára mutasson egy lehetőséget.

Két okból vágtam bele ebbe a történetbe: az egyik a már említett nyelvtanulás, a másik pedig az, hogy ellessek gazdálkodási, munkaszervezési fogásokat olyasvalakitől, aki már előttem jár a témában, mert korábban kezdte, vagy/és intenzívebben foglalkozik vele. Ezért választottam egy faluszéli, 1400 m2-es telken levő gyümölcsös-zöldséges kiskertet, felturbózva hat tyúkkal és egy Don Giovanni névre hallgató kakassal. És még egy titkos ok is van, amit a végére hagytam: a világnak a Sopron-Eisenstadt-Neusiedl am See háromszögben elterülő foltjánál gyönyörűbbet keveset ismerek :) Nincs még egy ilyen hely a világon, ahol ha az egyik irányba indulok, alpesi sűrű sötét fenyves-bükkös-tölgyes hegyvölgyek várnak; ha a másik irányba, akkor napsütötte sziklagyep és nem hétköznapi madaraktól hemzsegő nádas; ha pedig a harmadik irányba, akkor sok száz éves, hihetetlen gazdag múltat felmutató városok. Egy szó mint száz, zseniális ez a környék.

Általában reggel nyolctól délután egyig dolgoztam, és akkor lett vége, amikor a "Gazdasszony" kiszólt, hogy ebéd. :) Először könnyű munkákat végeztem, pl. meg kellett metszenem és fel kellett kötöznöm egy bokrot, illetve egy télire becsomagolt fügefát kellett kiszabadítanom. A gazdasszony elégedett volt, így utána egyre nehezedett a műsor: másnap egy szomszéddal elhoztunk három magaságyás-keretet (olyan méternyi magas dobozt), és behurcibáltuk a kertbe. Aztán talicskával jártam a nem messze levő patakpartra. Az első nagyon hasznos pont ez volt, ugyanis hiába olvastam már több könyvből is a magaságyásról, nem igazán jött át, hogy egyáltalán miért is érdemes ilyet építeni, meg hogy hogyan is kell. A recept tehát: végy jó nagy faágakat, fatörzseket, és töltsd meg velük félig a dobozokat. Ha netán korhadnak is, annál jobb nincs! (Jó sokféle lebontó szervezetet viszünk be a kertbe, hogy legyen talajélet.) Ettől a gombaillatú erdei talajtól majdnem elsírtam magam, olyan gyönyörű volt. (Rákosligeten muszáj lesz legalább a komposztkeretben imitálni ezt.) A faágak közé tegyünk köveket, és a többi rést tömködjük be szalmával, illetve a szalma mehet még erre az egészre egy-két ujjnyi vékony rétegben. A szalmára jöhet a szokásos kerti föld, a legtetejére pedig jó érett komposztot tegyünk. Kész is. Jó étvágyat - mármint majd ahhoz, ami benne megterem :)

Ebben a kertben az volt a helyzet (és gyanítom, Burgenland többi részében sincs nagyon másképpen), hogy a rendes kerti föld borzalmasan köves, még ásni sem lehet rendesen, ezért kellett a patakvölgyből hozni a földet. Ez úgy zajlott, hogy fogtam a talicskát és a vödröt, és amikor kiértem a helyszínre, vödörrel és ásóval leereszkedtem pár méterrel lejjebb, aztán a tele vödör földdel próbáltam visszamászni az iszamós völgyoldalban a talicskához (ismételve sokszor), majd a tele talicska földet visszatolni a házba, majd átlapátolni a magaságyba... Terjedt egy időben a fészbukon egy néni képe, aki szerint a kapálás minden testi-lelki problémára megoldást jelent - nos, én ezt a talicskázós műsort is felvenném a listára.

Volt aztán még két évig pihentetett krumpliföld felásása – németül Erdapfelnek, azaz földialmának is hívják, szerintem rettentő jópofa. Munka közben inkább neveztem volna kőbányának az ágyást, de remélhetőleg tisztes kis veteményes lett belőle. :) Kitányéroztam a gyümölcsfákat, pihenésképpen pedig használtam igazi zsurlófőzetet, és permeteztem vele sárgabarackot és rózsát.

Így ömlesztve ez minden, amit négy nap alatt sikerült itt működnöm. Gazdasszony mondta is, hogy ezekre a magaságyakra úgy fog emlékezni, hogy azok, amiket én csináltam neki. Az utolsó esti közös vacsora közben megkérdezte tőlem, hogy miket tanultam az ittlétem alatt - így hát összeszedem most nektek is:

·        Ez a kert 1400 négyzetméteres, és mégis többféle terméket szokott piacra vinni. Négy-ötéves gyümölcsfákról szüretel szerintem kb. 30-40 kg cseresznyét, sárgabarackot és őszibarackot. Néhány magaságyásban van klasszikus veteményeszöldség (paradicsom, saláta, stb.), illetve kisszobányi területek krumplinak, töknek. Itt-ott egy nagyobb bokor zsálya, rozmaring, levendula. Meg a tyúkok, akik napi összesen 5 tojást adnak. Mindebből lesz piacra vihető házilekvár, illetve vadon gyűjtött növényekből (mint a medvehagyma) szokott fűszersót készíteni. (Itt mondjuk kilóg a lóláb, mert a sót Franciaországból kell hozzá importálni.) Szóval a tanulság az, és ezt Gazdasszony is megerősítette, hogy az én kis rákosligeti, épületeket leszámítva nettó 500 négyzetméteremről bőségesen megtermelhető, ami kell, és esetleg még kis mennyiségű piacra vinni való is. Csupán ügyes tervezés kérdése.

·         Megtanultam lassan dolgozni. Mivel otthon a kertbe mindig a reggeli és az esti tanítás között szaladok ki, és a buszos zötyögés három órát elvisz oda-vissza, sőt ilyenkor ebédre is csak valami hideget eszem, a maradék kevés időben úgy dolgozom, mint aki megőrült, rohanok keresztbe-kasul a kertben, hogy befejezzem, amit kell, mert ha nem sikerül, megint várhatok egy hetet, mire újra kijutok. Itt viszont volt idő mindenre, illetve mivel kétszer akkora volt a kert, kétszer is meggondoltam, hogy mikor merre veszem az irányt. Miközben dolgoztam, az agyam önkéntelenül is elkezdte tervezni a munkát, meg a következő fázist, és már előre tudtam, melyik kertrészbe megyek majd át, és közben mi fog útba esni. Magam is meglepődtem ezen.

·         A lelassulásnak volt még egy oka, nevezetesen az, hogy megismertem a Hühnermeditation fogalmát. :) Magyarul "tyúkos meditáció". Gazdasszony így nevezte az összes kerti tevékenységet, mivel nem volt olyan munka, ami közben ne termett volna ott mind a hét jószág. Ja, meg két döbbenetesen béketűrő és jófej kutya. És hát valóban meditatív úgy kapálni, meg lapátolni, hogy közben fél szemmel mindig azt kell nézni, hogy nem csapom-e fejbe hirtelen valamelyiküket. Amikor például a gaztól igyekeztem megszabadítani a gyümölcsfák tányérját, már az első kapavágásnál nagy pákpákolással rohantak oda a tyúkok, és arra nem gondoltak, hogy talán növekszik az életben maradásuk esélye, ha kivárják, amíg odébbállok a következőhöz. Úgyhogy maradt az, hogy két kapavágás itt, aztán átrohantam egy másik fához kapálni, mire persze az elsőt otthagyva azonnal jöttek tovább oda, ahol én vagyok... De hát Hühnermeditation: akkor a nyolcadik talicska földet is mosolyogva fogod lapátolni, mintha herendi porcelán lenne a lapát végén, ha ők ott vannak a közelben. De tényleg, döbbenetesen jó fejek. :)

Én és a csapat. Ásunk. :)

·         Igen, a tyúkok bárhová bemehetnek a kertben. Gazdasszony ismert olyan szomszédot, akinek még a házába is, annak minden színes-szagos következményével együtt. Na, ez azért már neki is sok volt, pedig itt tényleg minden az állatokért van. Amikor a magaságyásba is felrepültek, és széttúrták a frissen ültetett salátapalántákat, akkor elszakadt a cérna, és többórás mélylelki gyűrődés következett, hogy akkor ő most az év hidegebbik felére bezárná a hét jószágot az ő 40 négyzetméteres ólukba-kifutójukba (ami még így is egy hotel!). A végeredmény az lett, hogy ez kegyetlenség lenne, mert már megszokták a szabadságot, úgyhogy inkább a zöldségládás részt fogja lekeríteni. DE: most jön a jó oldaluk...

·         ...ugyanis láttam csirketraktort működés közben! Ugyan ez nem traktor volt, mert nem is kellett őket terelgetni - tudták, mi a jó nekik: miközben ástam fel a krumpliágyást, gondoltam, a manóba, ezt még végig is kell gereblyézni. Mire berobbantak a tyúkok, és elképesztő mennyiségű giliszta felzabálásáért cserébe elegánsan megoldották a témát.

·         Leszakadva a csirke-témáról, azt is látom, hogy van értelme magaságyásokat építeni. Nekem a burgenlandi talajhoz képest óriási mázlim van: jó vastag, 60 centis réti talaj, ami eredetileg homokos, de három évnyi kitartó permakultúra után már annyi giliszta van benne, hogy alig merek ásni. Idén is csak ásóvillával nyúltam hozzá. Ugyanakkor el kellene jutni arra a szintre a talajélettel, mint amit az erdei talajban láttam. Ezt most úgy tudom elképzelni, hogy komposztkeretekben komposztálok, és ha megtelik egy, akkor egy újabb keretet feltöltök a fentebb ismertetett módon. A siker kulcsa az, hogy mindenféle korhadó anyaggal be kell oltani a komposztot - minél többféle, annál jobb, a lebontó szervezetekből is kell a diverzitás! És így olyan mértékben koncentrálódik a humusz egy magaságyban, hogy ez képes a soros vetés hozamának a többszörösét is hozni. Jó esetben pedig a soros vetés talaja is - felszíni komposztálás (vastag mulcsozás) révén - olyanná válik, mint az erdőtalaj. Onnantól pedig már nincs mit hozzátenni a meséhez, egyszerűen csak vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére.

Azért jöjjön a feketeleves is, mert volt, amivel nem értettem egyet:

·         Túl nagy szerep jutott a kutyáknak és a macskáknak. (Megint csak ízlések és pofonok.) A kutyáknak egyébként minden elismerésem, mert náluk béketűrőbb és nyugisabb ebeket világéletemben nem láttam. A macskák viszont odakint szaladgáltak, és jobb esetben egeret, rosszabb esetben madarat hoztak a küszöb elé. Sajnos a vadon élő madarak iránti tudatosság hiányzott, pedig ők is komoly munkát végeznek azért, hogy a gyümölcs gyümölcs legyen, és ne egy hernyólakás. Nekem az a véleményem, hogy kutyát a kerítésen belül kellene tartani és rendesen sétáltatni (ez a része rendben is volt), macskát pedig a lakáson belül, ha már mindenképp kell. Sajnos sok olyan dolog van, amivel az ember saját hobbiból terheli meg a saját természeti környezetét, és mivel pl. a macska nem őshonos, nem a mi élővilágunkba való állat, ilyen szempontból a kinti félszabad macskatartás ugyanúgy terhelést jelent, mintha ipari permetszerekkel nyomulnánk.

Azt hiszem, ez minden negatívum. Sokkal inkább a pozitív oldalát szeretném hangsúlyozni mindennek: a kutyatartás például úgy általában véve mintaszerű Ausztriában. Látszik, hogy minden kutyára tényleg szüksége van a gazdájának, foglalkozik vele, barátként tartja számon. Séta közben tízből kilenc kutya pórázon volt a természetvédelmi területen is, meg a nyilvános sétaúton is. (Nagyon nehezen viselem, amikor Magyarországon alig-alig van rajtuk póráz, és szájkosár, és amikor a derekamig érő kutya vicsorogva odajön, a gazdája odamondja, hogy nem bánt, nem bánt. Ha a nyilvános helyen dohányzást végre betiltották, erre is ki lehetne szabni nagyon durva bírságokat. Arról nem is beszélve, hogy több turistaút is járhatatlan azért, mert rossz a kerítés, és a kijáró kutya azt hiszi, az út is az ő területe.)

Még egy pozitívum: nagyon korrekt vendéglátót sikerült kifognom, első osztályú elbánásban részesültem. Olyan szobában laktam, mint a legjobb fizetős apartmanok otthon. Gazdasszony megjegyezte, hogy ez még osztrák viszonylatban is kivételes, amit ő biztosít, és mondta, hogy ő a legjobbat adja magából, és tőlem is ezt várja el. Ez egy fair megállapodás volt, sikerült is tartanom, úgyhogy azt hiszem, a legjobbat hoztuk ki az együttműködésünkből.

Összegezve: a négy napi ittlétem egyértelműen megérte. Minden cél, amiért elterveztem, hogy idejövök, megvalósult. A bónusz pedig az a sok természeti csoda volt, amit a szabadidőmben láthattam: az erdő, a nádas, a bölömbikák bummogása, az unkák esti éneke, a barna rétihéja nászrepülése... Azok az órák, amikor csak vagyok a természetben. És ennyi. Négy nap alatt, a természetjárásnak és a munka okozta testi fáradtságnak hála, igencsak leegyszerűsödött az élet, és kisimultak az idegeim. Most talán megint bírni fogom Budapestet pár hétig.

Remélhetőleg nyáron megyek a következő helyre, ahonnan majd újra jelentkezem! Induljatok útnak ti is, remek emberi tapasztalat, stresszoldó, nyelvgyakorló, és nem utolsósorban ingyen nyaralás :)

Lantos Tamás előadása a természetszerű gyümölcsészetről

II. Nyílt Tér Ökotábor - Hosszúhetény, 2015. június 19.

A gyümölcstermesztésnek sokféle módja van: a skála végpontjai egyfelől az iparszerű gyümölcstermesztés (pl. Izraelben konkrétan aratják az almát), másfelől a természetes állapotok meghagyása, az erdőkert. A skálán valahol az iparszerű oldal felénél helyezkedik el az, amit ökológiai gazdálkodásnak nevezünk, ami Tamás szerint egy instabil állapot. Ha jogszabállyal vagy anyagilag támogatják, akkor meg tud maradni ezen a ponton a gazdálkodás, de alapvetően nyomás van a gazdálkodón, hogy vagy az egyik, vagy a másik irányba elmozduljon.

Pl. jön a Taphrina, mit csinálok? Az ökológiai gazdálkodásban rezes-kénes kezelést alkalmazhatok, viszont ez minden gombát elpusztít, ami által csökken a diverzitás - ez tehát az iparszerűség felé lök minket, és a kártevők száma nőni fog. Ha viszont nem avatkozunk be a Taphrina ellenében, akkor elpusztul a barackunk, azonban hosszú távon nőni fog a diverzitás, és később kevesebb növényvédelmi gondom lesz - ezzel pedig elmozdultunk a természetszerű irányba. Az emberi gyógyítással analóg az, hogyha akkor is beavatkozunk, amikor nem kéne, vagy túl durva a beavatkozás (pl. antibiotikumok használata).

A skála másik végéhez közel található az alkalmazkodó gyümölcsös (ami egy termelésre beállított hely), illetve még közelebb a gyümölcsény (ami már egy gyümölcserdő).

Akár a szántó, a gyümölcsös, sőt, a lakótelep is tekinthető erdőnek. Mert az erdő egy folyamat, a természet szerveződése folyamatának, azaz a szukcessziónak a végpontja. Ha egy területet elhagy az ember, akkor a természet visszaveszi. Ha felszántunk, bolygatunk egy területet, az a szukcesszió visszavetése.

A gyümölcsös azért emelkedik ki a művelési ágak közül, mert a  legközelebb van az erdőhöz. A produkció is itt a legtöbb, itt termelődik a legnagyobb biomassza. Ugyanis minél szervezettebb az ökoszisztéma (azaz minél erdősebb), annál több a bruttó produkció. A bruttóból le kell vonni a rendszer saját szükségletét, így kapjuk a nettót. Az őserdő így pl. pont nullán van, azaz pont forog az anyag - ezért van az, hogy ott szinte nincs is talaj. Nálunk, a mérsékelt övön jobb a helyzet, itt már van nettó produkció is, azaz van elvonható termék. Erre van szükségünk nekünk, embereknek.

Az energiaültetvény (pl. a 2-3 évente aratott fűz-nyár ligeterdő) újratermeli magát, viszont a vállalkozó itt kívülről gazdálkodik, és azt számolgatja, mennyit lehet elvonni a rendszerből, és pénzt akar termelni vele. Az erdőkerti gyümölcsész viszont belülről gazdálkodik. Nem elvonni akar onnan, hanem részt akar venni a rendszer fenntartásában. Mi is a rendszer elemei vagyunk, mint bármelyik élőlény. Az erdőkert mindennel ellát minket, nemcsak gyümölccsel.

Ha nincs ember, akkor előbb-utóbb létrejön az erdő. Szukcessziós sorrend: gyom > gyep > bozót > erdő. Tehát már a gyepben is benne van embrió formában az erdő. Kódolva van benne, hogy milyen erdő lesz. Az embernek két választása van: vagy leállítja a szerveződést (ez az ipari mezőgazdaság), vagy részt vesz benne. Ez utóbbi kicsit más lesz, mint ember nélkül, de nem alapvetően, mert klimaxtársulás-szerű marad. Ez azért fontos, mert ha komplex és diverz egy rendszer, akkor nehezen omlik össze.

Mit utasít vissza a természetszerű gyümölcsészet? A növényvédő szereket, és a piac torzítva irányító hatását. Belső irányítású a rendszer. Vannak olyan nézetek, EU-s dokumentumok, amelyek úgy fogalmaznak, hogy "az ember káros hatását akarják csökkenteni", de az ember mégsem gondolhat kártevőként saját magára, hanem növeljük inkább a jó tevékenységünket. Az ember teremtőként is részt tud venni a természet folyamataiban, ez a természetszerű gazdálkodás (ez lehet erdő-, tó-, folyógazdálkodás, stb., minden!)

A szukcesszió stádiumai kb. 120 év alatt jutnak el a végpontig, a zárt erdőig. A gyep csak nagyon alacsony csapadékú területen természetes végpont. A hegyvidéken csak sziklás, sekély talajú részeken nem tud befásodni a táj, egyébként mindenhol be fog. Ha megfelelően ismerjük a termőhelyet, a stádiumokat, a jellemző fajokat, akkor fel tudjuk gyorsítani ezt a folyamatot. Pl. úgy, hogy tudatosan visszük be a galagonyát, csipkebogyót, füveket, tölgymakkot. Rásegítünk. Az emberrel együtt így akár még többre is képes lehet a természet, mint nélküle. Schmidt Egon is megfigyelte, hogy egy gyümölcsösben előforduló madarak változatossága nagyobb, mint egy természetes erdőben. A beavatkozással az is elérhető, hogy a szukcesszió minden egyes stádiuma és a különböző élőhelyek egyidőben legyenek jelen - azaz az erdő, a kaszált gyep, a sövény (bozót), a zöldségesnek felásott parcellák, a vizes élőhely, stb. - miközben a természetben ezek közül mindig csak egy van jelen egyszerre. Minden stádiumnak más-más a fajösszetétele, de ha ilyen módon avatkozunk be, akkor így sokkal több faj együttes megélhetését tudjuk biztosítani.

Az ökológiai gazdaságban az okszerű növényvédelem számít fejlettnek. Meg kell tudni, hogy milyen kártétel várható, majd ki kell permetezni a megfelelő szert. Van még biológiai növényvédelem is, amely a paraziták parazitáit juttatja ki, vagy más módon működik, pl. színcsapda. A természetszerű gyümölcsészet nem tartja ezt helyesnek, csak rendkívüli esetben - mert a kellően magas szintű szervezettségi állapot (szukcessziós szint) megoldja a növényvédelmet.

Ezt nevezzük niche-telítettség állapotának, amelyben minden ökológiai fülke foglalt. Nem a fizikai tér foglalt, hanem az ökológiai, tehát más növény- és állatfajok már nem férnek be. Viszont vannak inváziós növények, amelyek borítják az elméletet, mert ezek már elfoglalt ökológiai terekről képesek kiszorítani fajokat. Ezek a növények az iparszerű növényvédelem és a globális értékesítés miatt szabadulhattak így el, illetve még a messze földről behozott dísznövények kivadulása és a termés tonnaszámra való behozatala miatt.

A niche egyébként egy sokdimenziós tér: elemei a vízkészlet, talaj tápanyagellátása, nappal hossza, hőmérséklet, stb. Minden növény csak egy adott szakaszon belül találja meg az életfeltételeit. A teret felosztják egymás között a fajok: a pionír növények harcolnak (azaz versengenek) különösen masszívan, és ahogy egyre régebbi és szervezettebb a rendszer, úgy nő az együttműködés szintje. A pionír társulásban maximális a versengés, a klimax társulásban maximális az együttműködés. Mondják, hogy "a versenytől működik jól a gazdaság", de ez nem igaz, csak akkor, ha a gazdaság szerveződése alacsony szintű, és ha alacsony szinten megrekesztjük a gazdaság működését.

Ha eljutunk a természetszerű gyümölcsös állapotába, akkor a fajok kénytelenek lesznek együttműködni, hogy kiszorítsák a nem odavaló fajokat - mert már működik a rendszer. Ha a rendszer eléri a niche-telítettség állapotát, akkor maga a rendszer nem fogja beengedni pl. a harlekin-katicát, a moníliát, stb. Amint elkezdünk permetezni, vagy más módon sebezzük a rendszert, azzal máris ökológiai teret szabadítunk fel az inváziós fajoknak. Egy telített gyepbe nem tud belemenni a parlagfű, csak ha ásunk és bolygatunk. A zárt rendszert hagyni kell kialakulni. Mert ha bolygatjuk, akkor még több jön - meg kel várni, hogy maguk a növények szorítsák ki maguk közül, és természetesen végbemenjen az ökológiai terek elfoglalása. (Ugyanakkor tényleg vannak agresszív inváziós fajok is, amik zárt rendszerbe is betörnek.)

Vállakozói szemmel pedig természetes, hogy jön majd a cseresznyelégy lárvája és a monília, mert ők is a rendszer részei. Viszont egy bizonyos szintet sosem fog meghaladni: 20-25% kártétel a maximum. Ennyit meg el kell tűrnünk, mert a ráfordításaink a másik oldalon szinte nullára csökkennek.

Mit tegyünk a moníliás ágakkal? Csak akkor vágjuk le őket, ha más ok miatt kell (pl. ritkítás); pusztán a betegség miatt ne vágjuk le. A kaszálékot, levágott ágakat is hagyjuk bátran ott, abban szaporodik a legjobban a gomba. Nem fogják engedni a betegségeket járványszerűen elterjedni.

Viszont ha nincs növényvédelem, akkor a sikerhez az is kell, hogy a diverzitás is magas legyen!

-------------------- (innentől már inkább kérdezz-felelekké vált az előadás)

Azzal is tisztában kell lenni, hogy "egy fecske nem csinál nyarat" - azaz egyetlen kert nem változtat meg semmit, ennek közösségi tevékenységgé kell válnia. Az emberi lustaság a kisebbik rossz, mert akkor legalább tud működni a természet. A túlszabályozást nehezebben viseli el.

Metszés: azt kell néznem, hogy a fa magától olyan koronaformát növeszt-e, mint a természetben? Metszéssel akár 100 évvel meghosszabbíthatom a fa életét. A beavatkozás helyességét az jelzi vissza, hogy a fa hosszú ideig életben marad. Ritkító metszéskor azt az ágat vágom ki, amelyik amúgy is kiszáradna. Ez is hosszabbítja a fa életét. A berkenye jó példa a metszésre: vadon magától hosszanti növekedésbe kezd, gyorsan magas törzset nevel (ez van benne genetikailag), hogy állja a versenyt a zárt erdőben. Ha metszem, akkor viszont hagyom alacsonyan nőni - egy ritka gyümölcsösben minek is nőne magasra? A dió ezzel szemben érzi a különbséget: ha nincs versenytárs, akkor már 1 méteren elágazik.

Magfogás a mezőn: jó ötlet! Magától 10 évig is eltartana, mire onnan bejut a mag a kertembe.

Kaszálás: úgy tegyük, hogy különböző korú gyepek legyenek.

Telepítés: a permakultúra hibája az, hogy túltervez; adottságok felmérése alapján tervez a szobában. A természetszerű gyümölcsész kimegy a területre, figyeli, átéli, hogy a része. Stimulus-response, azaz inger-válaszreakció alapon. Cselekszünk > jön a visszajelzés > reagálunk. A jelzéseknek megfelelően avatkozunk be. Például feltehetünk úgy egy kérdést, hogy rohadt vadkörtéket szórunk szét: "hol hajt ki? hol fogadja be a terület? hol érzi jól magát?" Egy adott területen belül is nagy különbségek lehetnek. 3-4 év múlva már látjuk a termését: eldöntjük, hogy jó lesz-e nekünk. Ha igen, megmarad - ha nem, átoltjuk. Ráadásul magról nőtt, így biztosan jól érzi magát, és erős, állékony fa lesz. A magszórásnál ez derül ki, hogy ami nem érzi jól magát, az nem fog kikelni. Persze nem sorban lesznek majd a fák... Amit meg a madár szórt el, az erősebben fog nőni. A faiskola egy elavult módszer - a fát legjobb vetni, vagy max. kis földlabdával átültetni. Volt olyan kísérlet, amikor ültetett vagy vetett fát hasonlítottak össze: a vetettnek jóval nagyobb és más lett a koronája.

Ugyanígy a metszett fa életképesebb lett, mint a nem metszett. Egyébként a metszés módja esztétikai kérdés. Ami szép, az jól is működik + kell még hozzá némi élettani tudás. Sokat kell nézegetni, és csak egyet-kettőt vágni, óvatosan. Megelőzi a betegségeket, könnyebb betakarítani. Fán kell-e elérni a termést (téli alma), vagy pedig a hullottat kell felszedni (törökmogyoró)? Vannak fura körték is (pl. fekete körte), ami "mielőtt megérne, lehullik". Akkor megfelelő a környezet, ha van sok anyafa, amiről behozhatják a magokat a madarak. A vadcseresznye, vadkörte magját húsostul kell szórni. A természetszerű gyümölcsösben méheket sem kell tartani virágbeporzásra, mert van úgyis annyiféle rovar.

Ahol látom, hogy kezd felnőni a fa, ott léket vágok, hogy teret és fényt kapjon. Törzserősítő oldalhajtásokat hagyok meg. Ha már záródott a rügy, akkor már nem nő tovább. Ha pálcikavastag fa nő méterekre, mert versenyez, akkor visszametszem 60 cm-re, hogy erősödjön. Még így is lehet hosszú életű a fa, ha a teljes lombját leszedem. Az erdei vadak is elsősorban a hajtásokat vágják le, nem a füvet.

Körtét, diót vissza lehet vágni 3-4 cm törzsátmérőnél 60 cm magasságig. Nem mindegyik fa viseli el a visszavágást - termőhelytől, fajtól, fajtától függ. + ha megvágtam, akkor jól "meg is kell etetni" a fát, trágyázni, kaszálékkal letakarni, Mire a gyökeréig jut a trágya, addigra már nem éget.

Szaporodási stratégiák: az R-stratégiájú fajok sok utódot nemzenek, arra számítva, hogy sok elpusztul; nem gondozzák őket, mozgékonyak, rövid életűek. A K-stratégisták kevés utódot hoznak világra, de sokat gondozzák őket, gazdálkodnak a forrásokkal, hosszabb életűek. Mi is választhatunk, hogy sok fát telepítünk kevés gondozással, és marad, ami marad a vadkár után. (A vadkár sosem teljes, mindig vannak vakfoltok, amik kiesnek a csapásaikból.) Illetve a keveset beoltjuk, amikor már vázágai vannak, így "kinőnek a vad foga alól".

Kaszálunk is kézzel(!): így észrevesszük a magoncokat. Csináljunk különböző korú gyepeket: az egyes részeken legyen évente 0, 1, 2 vagy 3 kaszálás. Aztán váltsunk. Haszonnövények is megjelenhetnek maguktól, akkor hagyjuk őket magot szórni. A kaszálékot slendrián módon gyűjti Tamás, így 1/3 része ott marad a kaszálón. Ez pont annyi, hogy alatta még nem fülled be a gyep, át tudja nőni.

A kaszálékkal körbemulcsozzuk a fiatal fákat. A takarással újabb élőhelyet hozunk létre a pocoknak, de őrá meg vadászik a rézsikló. Jöhet még lábatlangyík, sündisznó. A téli csapadék végét várjuk meg - és amikor már jól át van ázva a talaj, akkor kell takarni 15-20 cm félig komposztálódott kaszálékkal, újra meg újra. Augusztusig ki fog tartani ez a vízkészlet. Az őszi takarásnak meg aláköltözhet az egér, a pocok. A takarásnak mindig a lombkorona csurgójáig kell érnie - pedig a gyökér igazából még kijjebb nő. Sőt, a gyümölcsfák gyökere össze is kapcsolódhat. Vigyázzunk arra, hogy a törzs körül ne takarjunk, hanem hagyjunk egy szabad gyűrűt a törzs körül.

Oltás: egész évben lehet, I-X. A tavaszi fás oltás magasan (1 m) történik, derékban visszavágással, utána a növény a ráoltott oltócsapot fogja növelni. 2-2,5 méterre nő meg, így már az első évben lehet koronát nevelni. Ami nehezen ered meg (pl. őszibarack, húsos som), ott VIII.-ban kell szemezni.

A metszésnél a minimális beavatkozás elvét tartsuk, és a természetes koronaformát. A birs pl. rövid törzsű. Minden fánál más a törzsmagasság, erre figyeljünk!

Sarjtelepek: akkor nőnek igazán, amikor az anyafa már elpusztult. Ezekben akár minden sarjat más-más fajtára lehet beoltani :)

Sövény: itt mesterséges szerkezetet kell létrehozni, mert sokféle ökológiai terünk van: szoliter fa, facsoport, ritkán álló fák, gyep, vizes élőhely, pocsolya, tó - és a sövény lesz az, ami elhatárolja ezeket. Lehet élősövény, vagy pedig a felhalmozott nyesedék. A sövény határmenti terület két tér között, és ezek tipikusan nagyon fajgazdagok, mert mindkettő fajai előfordulnak bennük. Ide gyümölcstermő növényeket is lehet telepíteni: pl. ribiszke, szeder. Tagoljuk a tájat! R. May ökológus is megmondta, hogy az a stabil ökológiai rendszer, amely önszabályozó alrendszerekre épül, nem pedig homogén.

Drávafokon vannak tanfolyamok, Gonda István metszésben nagyon jó, pl. VII. végi zöldmetszés.

Email: ormansagalapitvany@gmail.com