Erről a könyvről még a tavalyi nagyszékelyi Nyílt Tér permatáborban hallottam, aztán rövidesen meg is rendeltem. (Sajnos egyelőre még nincs belőle magyar változat, de úgy tudom, hogy már folyamatban van a készítése.) Idén ősszel legnagyobbrészt ezt a könyvet olvasgattam: rám egészen nagy hatást tett, és szeretettel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik az ökológiai kertészkedés iránt, akár kezdő, akár haladó szinten áll.
Főleg abban változtatta meg a gondolkodásom a kertről, hogy egy jóval tágabb keretbe, és egészen más perspektívába helyezte azt, amit korábban összeolvasgattam: a növénytársításos módszert, a Mollison-Holmgren-féle permakultúrát, a Biofüzetekből összeszedett tudásomat a talajéletről és a komposztálásról. Azzal nyűgözött le leginkább, hogy végre láttam a rendszert a dolgok mögött. :)
Először körüljárja, hogy a biokert miért egy ökológiai rendszer. És tényleg arról van szó, hogy a kertre mint élőhelyre gondolunk, minden benne lakó növény, állat és ember(!) számára, amik/akik között megfigyeljük a kapcsolatokat, illetve minél több kapcsolatot próbálunk kialakítani, hogy minél szilárdabb legyen a rendszerünk. Ebben támaszkodik a permakultúrára is, aminek az alapelvei (megfigyelés, energia/biomassza benntartása a rendszerben, fenntartható működés, többfunkciós elemek, szegélyek kihasználása, természetes folyamatokkal való összhang, visszajelzések által való fejlődés) mind-mind hozzásegítenek minket ahhoz, hogy a rendszer stabilitása növekedjen. Aztán még javasol is egy gondolatmenetet a tervezéshez (a megfigyeléstől az álmodáson át a megvalósításig).
Ezután sorra veszi a kert különböző elemeit, a lehető leglogikusabban haladva: először a talajt kell életre kelteni, aztán a vízgazdálkodás jön, majd a növények, végül pedig a méhek, madarak, és egyéb állatok bevonása. Végül pedig jön a legizgalmasabb rész: amikor a teljes kép összeáll, és az egészből társítások (guild-ek: nem tudom, mi lett végül az elfogadott fordítás) alakulnak ki, a társításokból pedig egy erdőkert - ami pedig egy idő múlva beindul, és a kertésztől egyre kevesebb munkát kívánva egyre több biomasszát és termést fog adni, nem is beszélve a nem kézzelfogható ajándékokról :)
A társításoknál is az lesz a lényeg, hogy minél többféle kapcsolat alakuljon ki az elemek között, hogy minél jobban támogassák egymást.
Hogy egy példát is hozzak, a sok gondolat közül a növénytársításos kérdést emelném ki. Még a kertészkedésem legelején az első könyv, ami a kezembe került, a Franck-féle Öngyógyító kiskert volt, ami 40 évnyi kísérletezés után azt összegezte, hogy bizonyos növények között a gyökérzónában, vagy illatanyagok révén kémiai kölcsönhatás van, és így hatnak egymásra: segítik egymás növekedését, vagy megvédik a másikat a kártevőktől. Van is egy lista, hogy mit mi mellé kell ültetni, aztán az a tuti. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. :) Kevéske saját tapasztalatomban elég sok ilyen társítást végigpróbáltam, de eddig sajnos nem igazolódott be a társítások értelme, illetve Hemenway is azt mondja, hogy a kérdést még nem sikerült bizonyíthatóan eldönteni. Viszont mégis van értelme a társításoknak, csak épp egy másik alapon. A természet ugyanis mindig arra törekszik, hogy a rendelkezésre álló helyet, tápanyagot, vizet, stb. minél hatékonyabban (és fenntarthatóan) kihasználja. Ha mi is bekapcsolódunk ebbe a tervezésbe, akkor nekünk is erre kell törekednünk, és például olyan társításokat kialakítani, amelyek tápanyagigény tekintetében nem konkurensek, és helyigény tekintetében is teljesen különbözőek, pl. retek/saláta, ahol az egyik mélyen gyökerező, a másik meg sekélyen, de a leveleivel némi árnyékot ad a másiknak. Vagy ilyen még a közismert "három nővér", a tök-bab-kukorica, ahol a bab nitrogént gyűjt, a tök és a kukorica pedig imádja a bőséges tápanyagot, cserébe a bab még rá is tud kapaszkodni a kukoricára.
Illetve az emberek által művelt különböző kertészkedési formákat is egy skálán helyezi el, aminek az egyik vége a kultúrtáj (ahol mindenben az ember akarata/tervezése érvényesül), a másik pedig a természetes, vad táj (ahol egyáltalán nincs emberi beavatkozás). És ezek között vannak az átmeneti szintek. Hemenway például azért is ellenzi a Franck-féle egysoros vegyes ültetést, mert azzal is valamilyen szinten erőszakot teszünk a természeten, hogy sorokba kényszerítjük. Ehelyett javasol egy olyan vetési technikát, amivel adott parcellákon meghatározott kombinációban vetjük a növényeket (előre kiszámolva, miből mennyit vetünk, és akár a magok keverésével), és ha valami letermett, ott a megüresedett helyet rögtön kipótoljuk. Így nagyobb teret adunk annak, hogy a növények saját igényeik szerint lakhassák be a teret. (Lechner Judit is elmesélte nekem egyszer, hogy a kert egyik végébe ültetett valamit, de az fokozatosan "átvándorolt" egy másik ágyásba, és végül ott kezdett el igazán szépen díszleni. Ott érezte jól magát a növény. :)
Végezetül pedig még egy nagy erényét említeném a könyvnek: rengeteg alapvető táblázatot tartalmaz, ami igencsak megkönnyíti az egyszeri biokertész életét: a komposztálható anyagok C/N arányáról; aztán a különböző növények által megkötött nyomelemekről; a növények általános igényeiről és felhasználásáról - csak hogy néhányat említsek. A felsorolt növények nagy része nálunk ugyan nem honos, de még így is nagy segítség ez. Aztán egyszer majd hátha összesíti valaki a pannon táj növényeit is ugyanígy. :)
Időközben sikerült beszereznem a Bill Mollison-féle Permaculture Designer's Manual-t (Tervezők kézikönyvét), úgyhogy ha átrágtam magam rajta, annak kapcsán is jelentkezem! :)
