Az írnok boszorkánykonyhája: avagy így készíts bogyótintát

Minden hónapnak van egy olyan titka, amiért már alig várom, hogy végre forduljon a naptár. Ilyen érzés áprilisban megpillantani az első keltikéket, júliusban begyűjteni és leszárítani az első adag apróbojtorjánt teának - szeptemberben pedig már tűkön ülök, hogy begyűjthessem a kerekedő lilás-feketés bogyókat, amikből tintát lehet főzni.

Nem tudom, említettem-e már, de imádok levelezni. Több olyan barátom is van, itthon és külföldön, akikkel a kapcsolatunk fontos részét képezik a rendszeresen járó kézzel írt üzenetek. Ezeket pedig nagyon szeretem feldobni azzal, hogy maga a tinta is teljesen természetes anyagokból készül. Ráadásul - és ezt több év tapasztalatából tudom már mondani - szerintem színükben, minőségükben utcahosszal rávernek a gyári tintákra.

Szóval hogy is kezdjük? Először is ismerkedjünk meg a három növénnyel, amik nélkül ez a műsor nem jöhetne létre:

Amerikai alkörmös (Phytolacca americana)
(Forrás: hobbikert.hu)

Az amerikai alkörmöst bizonyára már sokan ismerik, és valószínűleg szívből utálják is. Ugyanis invazív növény (Észak-Amerikából hurcolták be), tehát előszeretettel szorítja ki az őshonos fajainkat, és fantasztikus sikerrel tud szaporodni. És ahova beteszi a lábát, onnan nehéz kiűzni - mélybe törő, elágazó főgyökerét esélyünk nincs kitépni, esetleg markológéppel. Viszont a bogyó leve sűrű, sötétrózsaszín, ami kitűnő festőnövénnyé teszi. Vigyázat! A növény minden része mérgező.

Fun fact: állítólag az amerikai alkotmány első példányát is ilyen tintával körmölték le. De ha esetleg ez így nem is igaz, az már valószínűbb, hogy a 18-19. századi Egyesült Államokban előszeretettel kotyvasztottak otthon ilyen tintát a hétköznapi magánlevelezéshez.

Varjútövis benge (Rhamnus cathartica)

Eggyel barátságosabb jószág a varjútövis, ami ugyan nem mérgező, de hasmenést okoz (a népi gyógyászatban hagyományosan hashajtóként alkalmazták). Én nem ezért szeretem, hanem azért, mert a bogyók lilásfekete színét meghazudtolva a legszebb sötétzöld színt képes a papírra varázsolni, amit csak ismerek.

Fekete bodza (Sambucus nigra)
(Forrás: wikipedia.hu)

A harmadik mindannyiunk régi, kedves ismerőse: a bodza. Ő nemcsak hogy nem mérgező, hanem rendkívül jó hatású a szervezetre, mert vitaminokat és flavonoidokat tartalmaz. Ha a megevése mellett döntünk, vigyázzunk, hogy kizárólag a teljesen érett bogyókat fogyasszuk, mert éretlen formájában még tartalmaz méreganyagokat. Én most ellenálltam a kísértésnek, hogy lekvárt főzzek belőle, sokkal inkább a sötétlila, de inkább sötétszürke-fekete felé hajló tintaszínt szerettem volna a papíron látni. 

A tintafőzést a varjútövisen fogom bemutatni, de mindegyik bogyóval pontosan ugyanúgy zajlik a művelet. (Egy fontos kitétellel: az alkörmössel való munka során feltétlenül húzzunk mosogatókesztyűt, ne érintkezzen még a bőrünkkel se.)

Először is szedjük le az érett, lédús termést:

Ha ez sikerült, és épségben haza is juttattuk, akkor szuper! Ha nincs időnk aznap feldolgozni, semmi baj, pár napig vidáman eláll a hűtőben, a tinta minőségét saját tapasztalatom szerint nem befolyásolja.

Ezután két út áll előttünk. Mindkettőhöz szükség lesz női harisnyára. :)

a) a bogyókat vagy hidegen préseljük ki,

b) vagy öt-tíz perces főzés (és aztán persze lehűlés) után, a lehető legkevesebb plusz víz hozzáadásával (tényleg épp csak annyit adagoljunk, hogy ne égjen le).

A harisnyát kb. 20 cm-es darabokra vagdossuk, és ha pont középső rész, egyik végét fonallal lecsomózzuk - lényeg, hogy kis szűrőzsákokat készítünk, amikbe a bogyókat bele tudjuk tölteni. Színenként egy szűrőzsákra lesz szükség, és utána a beletöltött bogyók rendkívül alapos nyöszörgetésével kinyerjük az összes levet, ami kinyerhető:

Dől a lé

Ha már a lábaskánkban van a lé, utána jut szerephez ismét a harisnya: gumizzunk rá egy darabot lazán egy üvegre úgy, hogy tölcsérszerűen behorpadjon a teteje, és öntsük át ezen a finom szűrőn még egyszer a levet. Én öntés közben a közepét le szoktam nyomni egy kiskanállal, így valóban tölcsérformát ölt, és könnyebben folyik át a lé. Illetve most kezd el fennmaradni az a kocsonyás sűrűje, ami az első rostán még átjött, itt viszont öntés közben összegyűlik, és a kiskanállal arrébb lehet noszogatni, hogy a hígabb rész átférjen tőle (és a dugulás miatt ne borítsa el a tinta az asztalt, mint ahogy az egyszer megtörtént velem... :) Ez a kocsonyás rész igazi kincs, vigyázva kaparjuk is ki külön - szinte festék minőségű a sűrűsége miatt. Hígíthatunk is rajta, ha úgy jobban szeretjük, vagy ha véletlen túl híg lett az átszűrt rész, visszasűríthetjük.

Hogyha hidegen préseltük, legkésőbb most fel kell tenni a tűzhelyre, és beállítani a sűrűségét víz hozzáadásával. Ha forralás után, akkor most még egyszer tűzre kerül. (Régebben olyan receptet használtam, ami a leszűrt bogyóléhez képest 1/17 rész ecettel kérte a hígítást - ezt is lehet, viszont ez már játék a kémhatásokkal, és számíthatunk rá, hogy elszínezi az eredeti levet.) Itt nincs recept, csak a saját igényeink: akár fogjunk egy papírt, tollat ott helyben, mártogassuk, írjunk - és ha nekünk tetszik az állaga, akkor jó. Ha még híg, forraljuk tovább. Egyébként a már kész tintát is bátran tegyük vissza a tűzre, és sűrítsük-hígítsuk, ha valamiért nem vagyunk megelégedve vele.

Mézgát lehet még beletenni, ha sűrűbb és zselésebb tintára vágyunk: ez nem más, mint a cseresznyefákon és meggyfákon megjelenő "gyanta", amit ki kell szárítani, porrá kell őrölni, és aztán víz óvatos adagolásával kissé folyékonnyá tenni.

Illetve ez az a pillanat, amikor az írnokok legnagyobb segítője, a nátrium-benzoátos tartósító oldat is belekerül a tintába. Ha ez nincs (nálam az első két évben nem volt), akkor december és március között lesz egy szép nap, amikor boldogan kiterítjük a levélpapírt, és kibontjuk a tintásüveget - és valami gyanús állagú, felül vízszerű, alul betömörödött, bűzölgő löttyöt találunk az üvegben. Tartósítás híján szétesik a konzisztenciája (a vegyészek biztos jobban tudják, konkrétan mi zajlik ilyenkor), és már boríthatjuk is a komposztra.

És már kész is: 

A boldog tintatulajdonos aztán így játszott:

Még egy megdöbbenést tartogatott számomra a varjútövis: az első adag tisztességes zöld lett (5. minta), viszont a második adag tinta úgy lett, hogy viccből felfőztem az első adag kinyomkodása után megmaradt magos-bogyótöretes pépet a szűréskor fennakadt kocsonyás sűrűjével - és nem hittem a szememnek, hogy kék maradt (4. minta). Visszanéztem fél óra múlva: addigra mindig bezöldül. De ez csak azért sem. És nem lila, nem fekete, konkrétan kék. (Ebből még a tartósító is kimaradt véletlenül, de szerintem nem lesz rá szükség. :)